Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

Kutyaszorítóba kerültem. Az excellenciás úr adjutánsa szegezte mellemnek a kérdést. Már nem hátrálhattam meg, ki kellett mondanom, hogy a konyhát szemérmetlenül fosztogatják, tlzkilő számra tűnik el a zsír és cukor, viszik a hús javát, hogy még a tábor mindenható főtörzsőrmestere is alig javíthatja meg a kosztját.

— Ki a tolvaj?

Ha már elkezdtem, be is kell fejeznem. Az üdülőotthon parancsnoka, Almássy alezredes úr szemében kis senki vagyok, most visszafizethetek neki azért, hogy átnéz rajtam, mint az üvegen, jóformán emberszámba se vesz.

— Az alezredes úr lakására hordják a teli hátizsákokat.

— Főbe lövetem, ha nem tudja bebizonyítani!

Túl hirtelen és merészen vágta ezt oda von Gerstenberg altábornagy úr őexcellenciája, de ebben a pillanatban a helyzet megkövetelte, hogy nagyon megfenyegessen.

A ludasok, a szakács és az alezredes csicskása, bizonyára mindent letagadnának, hallgat majd a főtörzsőrmester is, akinek kell, hogy tudomása legyen a lopásokról

— hiszen a raktár kulcsát ő őrzi —, de vannak tanúim, akiket semmiféle fenyegetés nem félemlíthet meg. Szabó káplár nem hagyhat cserben, ő figyelmeztetett először a szemérmetlen lopásra. És ott a félkezű Varga Jani, őt szólítottam fel, hogy tartsa szemmel Franzot, az alezredes úr tiszti szolgáját. Szabó karakán ember, a félszemére vak, és Jani is rokkant, semmi bajuk nem eshet, a frontra már nem kergethetik ki őket. Ök ketten és mások is mellettem tanúskodnak, nem kell begyulladnom, nincs mitől tartanom.

Amikor a „vésztörvényszék“ elvonult, és vereslő fejjel távozott az alezredes is, közvetlen felettesem, Szvoboda főhadnagy, az üdülőotthon parancsnokságának adjutánsa, halotthalványan rám támadt:

— Elment az eszed, te szerencsétlen? Mit műveltél? Tönkretetted magad. Ogy kivágnak a frontra, hogy a lábad se éri a földet.

— Nem tarthattam a számat, főhadnagy úr.

— Még én is bajba kerülök miattad — kesergett. — Könnyű neked, de én családos ember vagyok.

Csodák csodája, semmiféle vizsgálatra, további kihallgatásra nem került sor. Az alezredes úrba beállhatott a félsz, hogy a mocsok rajta marad, akárhány tanút sorakoztatnak is fel ártatlansága mellett. De talán úgy gondolták a hadtestparancsnokságon: az ilyen piszkos kis ügynek penetráns a bűze, jobb abba bele nem túrni.

A háború elején reaktivált Almássy alezredes úr nyugdíjba repült, de repültem én is, ahogy Szvoboda megjósolta.

Harmadnap megjött a parancs, hogy vonuljak be az ezredemhez. A soron következő szűrőn a hadtest tábornok orvosa makkegészségesnek talált. Nem ijedtem meg, császári és királyi felmentésem van: nem küldhetnek ki újra a frontra.

Anyámat látom most a visszapillantó tükörben. Ma is érthetetlen előttem, honnan vette az erőt ez a törékeny testű, kicsi asszony, hogy egy nap talpig feketében vonatra ült, és oly elszántan nekivágott a háborús gondoktól agyongyötört, embersűrűs Bécsnek. Rövid órák alatt elérte a lehetetlent: mint a mesében, minden ajtó kitárult előtte, aranygalléros, sokpredikátumú adjutánsok kézről kézre adták, és protekció, cikornyás inštancia nélkül bejutott a schottenringi palota ura, a hadügyminiszter színe elé.

Nekem sohase mesélte el, hogyan készülődött az útra, és mit mondott az aranygalléros, vörös lampaszos uraknak. Talán csak pihegve és megszállottan elrebegte, ahogy anyák szólnak, ha félelem markolja a szívüket, hogy hét fiút szült, s mind a harctereket járta és járja, ki fent északon, az orosz fronton, ki Szerbiában, ki Albániában, ki valahol a tiroli hegyekben, és én a legfiatalabb az Isonzónál. Harmadik éve retteg értünk, csodás véletlenek tartottak bennünket életben, de a csodák nem tartanak örökké. Rendeletnek kellene lennie, hogy legalább egy szabaduljon közülük a pokolból, s mert most én, a legfiatalabb élek újra tűzben, engem hozzanak haza.

A véletlen szerencsés összjátéka volt-e, vagy az a bibliai megszállottság, amelynek nem lehetett ellenállni, hogy másnap megnyílt előtte a Burg kapuja, és magának a császárnénak panaszolhatta el keserveit? Ment aztán a sokgyermekes császárnétól elrendelt miniszteri parancs, hogy küldjenek haza. Kissé elkésve érkezett az ezredemhez; akkor már túljártunk a Tagliamentón, és nem a magam lábán szabadultam a háború olasz poklából, hordágyon vittek hátra.