Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
Egri Viktor l Tudhattam volna, nem viszem el szárazon, ha ujjat húzok a hatalmasságokkal. De nem történhetett másként: így kellett lennie! Az ember szeretne a maga szabta törvények szerint élni, s ha megpróbálja, könnyen kibillentik egyensúlyából. Velem is megesett, nem is egyszer — és okultam-e belőle? De elmondom sorjában, ahogyan történt, és ahogyan ma, több mint egy fél század távolából, a visszapillantó tükörben látom. Az emlékezés puha gyolcsával legelőbb megtörlöm a tükröt, hogy elmúljon a homálya. Szerencsémre, a foncsor egyetlen szemcséje sem pattant le, elöl fényes a tükör lapja, és éles képet ad. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy nosztalgia nélkül nézzek vissza. Nem is volna helye valami megszépítő sóvárgásnak; ifjúságomnak ez az éve nem vitt fel a magasságokba, olyan csúcsokra, amelyeken a férfikor küszöbén álló, tizenkilenc-húsz esztendős fiatal diadalokról, az élet meghódításáról ábrándozik. Az én korosztályomat a háború a mélybe lökte, a pokol feneketlen katlanába. Mégis felötlik bennem a kérdés, elkerülöm-e a szépítgetést, s színtiszta igazság-e, amit itt papírra vetek. Azt hiszem, amit az emlékezés átszűr, és hálóján fennakad, valóság akkor is, ha álom és képzelet egy-egy színfolttal megtoldja. Háború van, negyedik esztendeje pusztít értelmetlenül, talán csak a vörös lampaszos generálisok hiszik, hogy megállíthatják pusztulásba rohanó szekerét. Zöld posztózubbony feszül rajtam, gallérján aranycsillag. Tizenkilenc múltam, karácsonykor, István napján töltöm be a húszat. Hatalmam van, de még nem tanultam meg élni vele. Jobb is, hogy így van; a késői kamaszkor érzelmi válságai megóvnak attól, hogy visszaélést kövessek el, és semmi kedvem nincs, hogy üres pózt kényszerítsek magamra, mögéje rejtsem tapasztalatlanságomat. Rosszul sikerült a reggeli sorakozó, a gyakorlatozás még komiszabbul. Sejtettem, lesz ebből haddelhadd, berendelnek az üdülőotthon irodájába, és a „vésztörvényszék“ előtt felelnem kell, miért volt olyan gyalázatos a katonai parádé, miért nem sikerült egy csepp katonai tartást vernem a csürhébe? Hát igen, így volt, a vizitálásra jött altábornagy őkegyelmessége csürhének, ver- fluchte bandának nevezte a hajnal óta tartó ácsorgástól kimerült, beteg gyomrú, rossz tüdejű, többször is sebesült vén harcosokat, a pelyhes állú fiatalokat, akiket egy utolsó kétségbeesett felülvizsgálat még nem söpört ki a frontra. Elképesztő, hogy „konduit- listám“ olyan ragyogó, kitüntetéseim vannak, soron kívül hadnaggyá léptettek elő — kint a fronton derekasan megálltam a helyemet —, s itt a kényelmes beosztásban ilyen „débacle“ ér, mintha a katonai szabályzatnak színét se láttam volna. Amikor végre szóhoz engedtek jutni, alázatos tisztelettel csodát emlegettem, hogy nem történt nagyobb baj. Hajnal óta tele voltam rettegéssel, hogy egy tucat emberem nem bírja tovább, és összeesik őkegyelmessége színe előtt. — Megőrült? ... Miféle civil locsogás ez? ... Miért esnének össze? — támadtak rám háromfelől. — Mert éhesek, kegyelmes úr! Attól, amit itt enni adnak nekik, nem kapnak erőre soha! Hallatlan gyalázkodás volt! Vádolni merem a parancsnokságot, hogy nem gondoskodik atyaian a rábízott lábadozókról, és éheztetést merek emlegetni. Mire alapozom ezt a vérlázítő vádat? visszapillantó tükörben
