Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

dacolt a veszély lehetőségével, kínozta magát. Bárcsak jönne egy rendőr... miért nem jön ilyenkor egy rendőr? Figyelemreméltó mozzanata volt lelki életének, hogy kedvelte a rendőröket. Néha kényelmetlenül érezte magát, amikor elment előttük, attól tartott, hogy rákiáltanak és visszahívják, felelősségre vonják valamiért, olyan szabály- sértésért, amiről nem tudhat, de talán elkövette, amikor azonban mögöttük ment, jólesőn nézte zömök, fekete gumibotjukat, a barna táskából előderengő szürke pisztolyt, széles, erős vállukat és határozott járásukat. Tudta, hogy a nyomukban nyugodtan haladhat, a közelükben gondtalanul egyenlő lehet önmagával. Miért nem jön most erre egy rendőr, hogy leintené és elkergetné ezt az uborkazabáló himpellért?

Hősünk gyakran jutott hasonló, végtelenül kényelmetlen és előre nem látható veszélyeket sejtető helyzetekbe, bár a sors kegye folytán rendszerint szerencsésen és sértetlenül került ki belőlük. Most is ez történt. A nagyhajú rendbontónak elfogyott az uborkája, az utolsó csutkát nagy ívben D. felé köpte, és himbálózó testtel, csámpásan

— még a járásában is tükröződött nagyképű, erőszakos jelleme — elindult a korzón, a Mihály-kapu felé. Már kizárólagosan csak a vérszívó spicliket emlegette, s a járókelők alig vetettek rá ügyet. Felkelt a nő is, utánaindult, kétségek közt gyötrődő üldözőjükre rá se nézett. Fél perc múlva elvesztek D. szeme elől. D. megkönnyebülten sóhajtott, felnézett az égre, hogy kékségéből erőt és biztonságot merítsen, és sétálva utánuk indult. Remélte, hogy nem találkoznak többé. Igyekezett megnyugodni. Helyt álltái, csillapodj, biztatta önmagát. De akkor az egyik kapu alól előlépett a nő, aki nyilvánvalóan rá várt, mert tudni akarta, hogy követi-e őket, szorosan melléje lépett, és fojtott hangon azt mondta a megrettent szenvedőnek:

— Kopj már le végre, te fafejű!

D. zavarában fejvesztetten besietett egy női fehérneműboltba, pasztellszínű selyem- kombinék és csúcsos melltartók közé, ahol különben semmi dolga se volt, és onnan figyelte, ahogy az utcalány eltűnik az emberek között.

D.-nek, a bonyolult lelkivilágú állami alkalmazottnak súlyos problémája volt, aminek következtében a délután a Kisferencesekhez címzett borozóban érte. A WC felé vezető, fával burkolt falrésznek támaszkodott, a liftakna előtt, a vörös pléh szemétgyűjtő vödör mellett. Magához meghitt közelségben kétdecis poharat tartott a kezében, s poharában tejszínű, szőke folyadék — „burcsák“, mondják rá a pozsonyiak. Nem bor még, de már nem is must: ereje van. Karcos vagy murci, egyre megy. Most van az idénye, egyetlen borkedvelő se mulaszthatja el, hogy meg ne kóstolja. D. szorgalmasan kortyolgatja, és a semmibe néző szemmel figyeli maga körül a borozó lármás népét. Ilyenkor, délután félnégy tájban teli a borozó, műszak után a dolgozók szívesen térnek be lélegzetet venni, magánéletet élni, rendet és harmóniát teremteni önmagukban, mielőtt a családjukkal találkoznának. Említésre méltó tény, hogy a borozó törzsvendégei, akik mindennap betérnek ide hosszabb-rövidebb időre, a csapospult mellett állva vagy az előhelyi- ségben, mindjárt az ajtó mellett ülve isznak. A két belső helyiségben, a nehéz tölgyfa asztalok mellett, az alkalmi vendégek és a vidékiek üldögélnek. Törzsvendég csak akkor foglal itt helyet, ha valakivel komoly és hosszadalmas tár- gyalnivalója van. Egyébként bejönnek, éppen csak egy pohárra, váratlanul társra akadnak, belemelegednek a közös gondok elemzésébe, és magukról megfeledkezve vacsoratájt is itt handabandáznak még a csillogó szódáspalackok között. Az idős vízvezetékszerelő már észrevette D.-t, és mély főhajtással üdvözölte, de a halottsápadt és részeges szobafestő csak most fedezte fel; — Hogy él, jó uram...? — kérdezte tőle nyájasan, és csuklott hozzá. Röviden válaszolt neki, valahogy így: — Eh, nem is tudom ... — és legyintett. Valóban nem tudta, hogyan érzi magát, fogalma se volt róla, úgy tűnt föl, mintha sehogyan sem érezné magát. — Én jól vagyok — biztosította a festékpettyes nyakú mázoló —, én mindig jól érzem magam, mert nem csinálok gondot semmiből. De maga csinál, jó uram, maga erősen gondolkodik, mert nem tehet róla, hogy okos ember. Én egyszerű ember vagyok, szakmunkás, bár művészlélek, de maga, sajnos, okos... — így igaz — bólogatott D. —, helyesen ismerte fel a helyzetet, a valóságot, jól jellemezte a problémáimat, mester, igyon meg két deci tramint, mester...! — A mester felhajtotta a bort, és elvitorlázott a sarokban ülő, köhécselő nyugdíjasok felé,