Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete

skálája terül el. Bonyolítsuk a kérdést egy paradoxonnal: a közéletiség mint olyan nem irodalmi-esztétikai kategória, s az igazi irodalmi művek mint jelenségek hatásukban mégis mindig közéletiek. Ügy vélem, tanácstalanságunk teljes. A sematikus irodalmi valóságszemlélet bírálata az első végletet elvetette, ami azt jelenti, hogy a közéletiség gyakorlati megvalósításának lehetősége valahol „beljebb“ van, és a másik véglet felé közelít. Ne keressük most a kérdés megoldását, sem hely, sem idő nincs most erre, nézzük inkább milyen adalékkal szolgál Győry költészete egy lehetséges válaszhoz. Győry Dezső kétségkívül elkötelezett, közéleti költő. Lírájának fejlődése, korszakai azt bizonyítják, hogy a „közéletiség“ történelmi kategória, a kor, az idő és az időben változó valóság függvénye, s ezen is túl a költő egyéni fejlődésének, világnézeti „növekedésének“ a függvénye. Kiegyensúlyozott vagy letargikus korok nem kedveznek a közéletiségnek, ilyenkor a költő önmagába vonul vissza, de a feszült, vésztől, forradalom előszelétől terhes korban, amikor a „nagy ellenség“ feltámad, fellángol a lírai szenvedély is, és a költő népe szószólója lesz. A másik tanulság — sok más példa is bizonyítja —, hogy egy költő, ha igazi költő, az elkötelezettség, közéletiség mindkét végletét képes megvalósítani. S mindent, ami a két véglet közé esik, mert a költő maga a teljes valóság, a végtelen, ha van benne igény, hogy az legyen. De térjünk vissza még röviden a titkokhoz, hiszen láttuk, hogy Győrynek, ha vallatjuk róla, ehhez a kérdéshez is van mit hozzátennie. Nála a titok még nem félelmetes és ijesztő, nem misztikum. A titok — az ember — valahogy a mesék és regék melegét árasztja magából, s helyenként a népi hősök kesernyés vagy szelíd, meleg humorát, beletörődését és naiv győzelmeit, mintha mégis a szépséget keresné Győry. S valóban keresi is, de nem öncélúan és elvontan, a győryi esztétika lényegét Kassák fogalmazta meg: „a művészet nem a társadalom törvényein kívül álló szépségideái, hanem a kor egyéb erői által determináltan mindennapi életünkből eredő és arra visszaható életmegnyilvánulás.“ (Az új művészet él.) Tegyük ehhez még hozzá Sartre szavait: „A művészet csak másokért és mások által van“ — s látjuk költőnk lírájának a lényegét: olyan költő ő, aki a titokkal nem marad egyedül; tudja, hogy el kell mondania „mindenkinek“ (Karinthy), mert általa „üzenetet“ (Hernandez) közvetít, mely üzenet csak akkor válik valósággá, tetté, ha valaki

— valakik — felfogja, tudomást szerez róla, magáévá teszi, és állást foglal vele kapcsolatban.

V.

„Aggaszt a sors? Tekints a múltba vissza. / Példát akarsz? Keresd a tölgyeket. / Minden, mit nagyság és szépség határol / s minden, mi érték, csak a hagyományból / s a szüle-természetből nőhetett.“ (A szepesmindszenti tölgyek, 1939.) Győry, akár a magyar költők élvonala — „a svarumlínia“, mondaná ő — a sors költője. Egyszerű lenne most azt mondani: Győry a magyar sors költője, de ez így nem lenne sem teljes, sem igaz. Életművének jellegzetes értéke, hogy a felfokozott nemzeti öntudat birtokában egy dialektikus szellemi fejlődés során az internacionalizmus — bár néven nem nevezett — eszméit valósította meg. Lírájában a magyar sors az emberi sorssal azonos. A „szlovenszkói“ kisebbségi magyarság — a vox humána népe (Fábry) — valósága és életérzése, mint csepp a tengert, úgy tükrözi a válságba került Ember humánumvágyát és életigenlését. Győry Közép-Európa. és Európa-igénye nem külsőség, és nem véletlen; a magyar és embersors azonosságára épül valóságszemlélete és etikája. Költészete — szemléletesen szólva — hidat épít a múlt századbeli nemzeteszmény és a huszadik század korszerű nemzeti lehetőségei között. Lírájában lezárt életművet tárgyalunk, s ez a lehetséges objektivitás igényét támasztja velünk szemben, amely viszont feltételezi, hogy költészetét dialektikusán, a saját valóságába helyezve, tehát térben és időben vizsgáljuk. Korát és társadalmát már jellemeztük, maradjunk most a nemzeteszmény fogalmánál! Milyen erős lehetett a húszas évek elején az akkori Szlovenszkó magyarjaiban a millenniumi nemzeteszmény vonzása! Mily könnyű, kézenfekvő és gépies lehetett nemzetileg elfogultnak, sovén magába