Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete

zárkózónak vagy irredenta revánsvárónak lenni? Hatalmas a múlt vonzása, különösen ott, ahol elveszett, s a hagyományok néha porba roskasztó terhek, erő kell hozzá, hogy az ember emelje őket, és előre haladjon velük, mert a hagyomány tendenciája az, hogy lecövekelje, konzerválja, múltba nézővé és végeredményben passzívvá tegye az embert; amennyire feltételei a haladásnak — újra a dialektika! — annyira fékezői is. A hagyományok egyeduralma hitetlenné tehet a jövővel szemben, mert az ember félelemmel telten és a változásokkal szemben tehetetlenül áll, s képtelen felismerni az új irányokat, szükségszerűségeket. Marx szerint „a szabadság a szükségszerű felismerése“ és magunkévá tétele. Tudnunk kell előrelépnünk, de úgy hogy a múltunkat is magunkkal vigyük. S ehhez hit kell, hit és reális valóságérzet. Győry a másik nagy hívőnk Fábry mellett. Mennyi a közös és amellett mennyi az ellentétes vonás közöttük! Mindketten a középosztályból jönnek, de útjuk néha párhuzamosan fut, találkozik, majd meg eltávolodik, és külön irányban halad; Fábryt magánya, a valóság szellemi átélése és a következtetések könyörtelen logikája törvényszerűen a szocialista forradalom felé taszítja, Győry intenzív közéleti szereplőse, életmódja és érzelmi élete, szenvedélyes tettei közepette nem jut el a nyilvánosan vállalt marxizmusig. Mindkettő a tett embere, de Fábry inkább a szellemi tetté, Győry a nyilvános, közéleti tett irányában halad. Fábry stratéga, Győry — jó értelemben — taktikus. Mindkettő igényes és kissé elfogult a másikkal szemben; Győry 1931-ben irja le: „... a másiknál (Fábrynál — D. Gy.) pedig a túlzó világnézeti szigor miatt — a kritikus megint elsikkadt“ lA kritikus, aki nincs); félreértik egymást, hogy egy történelmi sorsforduló után, koruk igazi ellentmondásaira és közös vonásaira ébredve újra találkozzanak, s a szocialista úton végig egymás mellett haladjanak. Fábry már 1946-ban tanúul hívja Győryt a maga igaza — vagy még inkább: közös igazuk — bizonyítására (A vádlott megszólal idézetei Győrytől), és a Harmadvirágzásban méltón értékeli: „Nagy volt ez a líra (Győryé — D. Gy.j, a szlovákiai vox humána költészete. Nagy és ismeretlen. Tegnapi líránk: feledésbe merülő történelmi alapokmány.“ Itt kell szólnunk a valóságnak a jelenben történő felismerhetőségéről, és a jelen és a történelmi igazság viszonyáról, a hagyományok élő folytonosságáról is. Nehéz tehernek neveztük a hagyományt, Győry szerint minden érték termőtalaját. Induljunk ki abból a felismerésből, hogy minden kor a saját igaza bizonyítására — nem homokra épít légvárakat!

— használja fel a történelmet, a hagyományokat. Örök törvény ez, az emberiség tudatában a múlt így szolgálja a jövőt. De tudni kell, hogy a múlt tehetetlen velünk szemben, védtelen éppen azért, mert már csak külsőségeiben van jelen, illetve folytonosságában bennünk létezik. S ha önzők vagy türelmetlenek vagyunk vele szemben, önmagunkat kérjük tőle számon, méltatlanul bánhatunk vele. Esetünkben — irodalmi hagyományainkról szólva — írott szellemi örökségről van szó, a dialektikus megközelítés érdekében gondoljuk el, hogy az ólomba zárt sorok, gondolatok, a múlt lapjaiban megjelenő versek, cikkek és riportok, a könyvekké összeállt novellák és a regények egy más — azóta elmúlt — kor jelenségei, rég meghaladott hétköznapok tartozékai, melyek meghatározott érzelmi és társadalmi összefüggésekben hatottak, és egy azóta történelemmé merevült korszak szellemének a motorját látták el hajtóanyaggal. Végeredményben a jelenüket szolgálták még akkor is, ha mi ma azokat a vonásokat keressük bennük, amelyekben az ő jövőjük — mai jelenünk — magára ismer, elődökre, gyökerekre lel. Mert keressük a gyökereket, a múlt valóságából sarjadó csírákat, mely életünk folyamán énünkké teljesedett; Győry is ezzel a nosztalgiával hajol vissza háború utáni verseiben az egykori „szlovenszkói“ valósághoz, emlékekhez és társakhoz, tájakhoz és érzésekhez, régi jelszavakhoz és eszmékhez, akárcsak mi nyúlunk vissza a faluhoz, gyerekkorunkhoz, népi világunkhoz, mely azóta csak bennünk él, a valóságban azonban elmúlt, feloldódott, örökre megváltozott. A valóság rajtunk kívül, de általunk is változik. S a költő? Megváltoztatja, megválthatja a világot? Győry példája paradoxont ajánl igazságul: a költő nem váltja meg a valóságot (világot), ennek ellenére nem mondhat le a reményről, hogy megválthatja!

Fábry szocialista forradalmár, Győry — saját szavaival élve — „érzelmi szocialista, haladó“, szerintünk: humanista forradalmi költő. Milyen meddő és megmosolyogni