Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete

deltetésének felbontása és gyakorlati célokra való használata: verses tanácsokat ad a kormánynak, rímes naplójegyzeteket ír, verses glosszát küld, üzeneteket vált, alkalmi költeményeket szerez stb. Az esztétikai alapozású „míves“ költészet oldaláról nézve mindez olyan „felelőtlenségnek“ tűnhet, mely óhatatlanul formai felhíguláshoz vezet, és rímfaragást (mily nagyszerű meghatározása a költői tehetetlenségnek), verselést eredményezhet. Erről az oldalról érheti Győryt szemrehányás — jogosan! —, de nem általános érvénnyel. Ő elsősorban a gondolatért érez felelősséget és a hatásért, melyet a kimondás, a megnevezés varázserejével akar elérni. Az érzéki kép, a hasonlat, a metafora a formaeszköze, nem pedig a szimbólum. S képei tiszták, kifejezőek, áttetszőek, mint a realista mesterek vásznai. A kép nála a plasztici- tás és tartalmi bőség biztosítéka, nem az érzék feletti valóság megragadására való igyekezet segédeszköze! Realista látású költő, szenvedélyének a logikája gyakorlati, céljai közösségiek, szolgálat jellegűek és a jó, az erkölcsös megvalósítására irányulnak. Megbocsáthatatlan tévedés lenne azonban csak a politikus költőt értékelni benne, egyénisége gazdagabb. A kettős én, mint minden igazi költőnél, önmaga külső személyiségének a kritikusát és figyelő zsarnokát is tartalmazza és tudatosítja vele: „én több vagyok, mint program és tanok, / örökből keltem és örökbe lépek: / s élek akár a népek“ (1928). A kisebbségi Géniusz és az Üjarcú magyarok programjának meghirdetése után írta ezt, annak a korszakának az elején, amelyet előző elemzéseinkben a közéleti költő hullámvölgyeként jellemeztünk, s most ránk cáfol a költő. Mert ez a három sor a költészet örök lényegének és értelmének a definíciója, annak a költészetnek a fogalmi meghatározása, amely természeti jelenségként húzódik végig az emberiség történelmén, elődöktől születik a jelenbe, és utódok leikébe temetkezik, ezért elpusztíthatatlan és örök. Akár a népek. Érdemes odafigyelni arra, hogy nem a nemzethez, hanem a néphez hasonlítja a költészet időtlenségét, a nemzet sebezhető, múló kategória, a nép örök. A nemzet egy bizonyos ember, a nép az Ember. Az emberiség. Győry nemzeti-nemzetiségi költészete ezzel térben és időben az általános, az egyetemes felé indult, hogy felfedezze a végtelent. De a végtelen határai nem vesznek bele a kozmikus messzeségbe, még Közép-Európa határait sem lépik át, ellenben valahová a mélybe nyúlnak, mintha a föld középpontja felé igyekeznének, s a költő pillantása tiszta marad, szavai értelme nem homályosul el, a versek mégis megváltoznak, levegőjük sűrűsödik, a sorok és képek közé tompa ködök nehezülnek, melyek mélyén sejtések lehetősége villózik, nem... nem a titokról van szó, a meglátások lettek személyesebbek, a hasonlatok kesernyésebbek, és a pátosz fensége gyarló emberi melegséggé szelídül. Vagy talán mégis a titok lenne ez? Talán, meglehet, de akkor sem misztikusan, megközelíthetetlenül és félelmetesen, hanem valahogy emberközelben, bizalmasan. Nem a végtelen maradt a titok, csupán — az ember. S ez a lírai én — újra hűen önmagához — rajongó szemmel látja meg a tájat

— ez is része a végtelennek —, és elemeiből építkezik. A táj kedves, közeli és rokon. „Már-már szinte geográfiai ténynek érezzük ezt a költészetet, akár csak a hegyeinket és folyóinkat, ez a líra menthetetlenül és letagadhatatlanul hozzá tartozik a föld flórájához, mint a tátrai fenyők vagy a kárpáti bükkök.“ (Vozári Dezső, 1935.) Ez az intim és önvallató Győry ugyanolyan erőteljes és korszerű, mint ikerpárja, s nehogy a kettősség mögött kibékíthetetlen szembenállást vagy törést gyanítsunk, bár a két líra valahol ellentétes előjelű, mégis dialektikus egységében, mely egység egyensúlyát a valóság, a kor szabja meg. S ezzel az egyensúllyal kapcsolatban kitűnő alkalom kínálkozik arra, hogy elgondolkozzunk a költészet „közéletiségének“ a fogalmán. Mikor közéleti a költő? Egy kissé körültekintőbb vizsgálódással azonnal megállapíthatjuk, hogy a fogalom korántsem egyértelmű és tisztázott. Az irodalmi gyakorlatban a közéletiség lehet — és volt már! — önként vállalt kötelezettség és követelmény, irodalmi viták alkalmával megsemmisítő érv és figyelembe se vett, mégis megvalósított szempont, elhivatottságtudat és kényszer, része egy életműnek, és egy költői egyéniség lényege. Mi hát a költő közéletisége? A kérdést bonyolíthatja, ha elgondoljuk, hogy a líra közéletiségének magyarázásában két véglet lehetséges: közéleti az a líra, amely konkrét és tudatos társadalmi eszméket, célokat és érzelmeket valósít meg, de egy szélesebb keblű fogalmazás értelmében közéleti minden líra, amely egyáltalán emberi tartalmakkal foglalkozik, hiszen az emberhez szól az emberről.

S az ember élete — közélet. És a két véglet között a lehetséges értelmezések széles