Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete
híztam, hogy így ünnepelnek“, de már „másmerre tartok. S csendben megszököm“. Fürkésző önvizsgálat, magábaszállás és kétségek hullámzó-ringó bölcsőjében született, menetelő csizmás lábak robajára és a tankok morajlásának messze hangzó zajára figyelve érlelődött az Emberi hang. Van egy sora Győrynek, mely kulcsot ad második nagy költői korszakához: „Európát érzem, de Gömörért fájok.“ (Afágia, 1934. III.) Kórházi ágyon fekszik, nézi a Hradzsint, a „csóka Moldvaár“-t, kínzó vallomásra készül: „Titkolt titkom, nem én vagyok beteg: / Csak alant szállók, viharérzö fecske, / ha felbolydult az idegförgeteg.“ A néhány éve még hiányolt ellenfél teljes erejével feltámadt, hadigépeivel ott csörömpöl Prága utcáin — „Egy ország elfogyott, így ősszel, ártatlan, hiába“ —, a tereken „robban a benzin“ és a nacionalista diadalban az új nemzetfogalom költője búcsúzik: „Kultúránk, fehér üszőnk, álmunk, / egyelőre tán el kell válnunk.“ Milyen korai és mégis pontos a megsejtett diagnózis: „S a póráz, mit Prágára vetnek, / kötele lesz tán nemzetemnek, / s az emberiségnek is.“ A versélmény egyetlen tárgya egy német motoroskatona a Vencel téren, aki „Civilben mérnök. Most kerék, / német géprész, precíz, derék. / Nem bánja, holnap merre hajtják“, s a történelmi vízió valósága, a jövő, melyet Győry alakja köré lát, kétségbeejtően pontos, reménytelen vá- teszi látomás: „a hűdött béke kórágyánál / örök éhséggel, mint a bálvány, / áll, áll szótlan motorlovával / a barna Dzsingisz kán fia.“ (1939. III.) Igaza lett: „Az idő betölté / az én verseim igazát.“ (1944. XI.) De térjünk vissza az Európa-Gömör dialektikus ellentétpárhoz! Fábryval kapcsolatban fejtettem ki (A kor valósága és a szellem; Irodalmi Szemle, 1970. 5. szám), hogy életműve értékelését azzal a felismeréssel kell kezdeni, hogy internacionalizmusa a kisebbségi lét védekező mozdulatában, humánuma a nemzetiségi valóság bizonytalanságának a leküzdésére irányuló törekvésben, tehát egy kiélezett érzékenységű népcsoport tudatvilágában gyökerezik. S szellemi nagyságának is az a fokmérője, hogy egy apró, a népek-nemzetek tömegében elenyésző közösség életérzését általános érvényűvé avatja, és erkölcsét követendő példává nemesíti. Eleve prófétasors az apró népek szellemembereinek az osztályrésze, mert a prófécia, a prédikátum az egyetlen műfaj, melyet a válsághelyzetekben — talán — egyetemes figyelemmel hallgat meg a világ. S ha nem hallja meg? Ez is prófétasors. Költősors. „S Európa romján, örök sors-nyelők, / megállunk egyszer, költők.“ Vagy méginkább: „Nem hallgattál a költőidre, / Európa, moshadd kezedet.“ Az Emberi hang alapköve hasonló a fábryi indítékokhoz, a nemzeti sors és valóság talajára építi fel a világtörténelem jelenét, Európa tragédiáját. Téglái: a kis népek. Építőanyaga, maitere, mesze: a tragédia. „Mikor embernek gyűlölködni / és bosszulni sorsul adatott, / én ott voltam, a harag ölyve / bennem nagy fészket rakhatott“ — indul a tizennégyszer három versszakos poéma, négy évvel Radnóti előtt, mintegy elődül — „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra...“ —, hogy Magyar hegyibeszéd 1939 karácsonyán címen megjelent az Esti Újságban a költő arcképének kíséretében, hogy fájdalmasan, nagy lendülettel egyéni útját mérve fel és a történelem méretei közé helyezve elemezze Európa tragédiáját. Mottója: emberszeretet. Hiánycikk térben és időben. A negyvenkét kilencsoros versszak egyetlen hatalmas elemző helyzetjelentés, impozáns szellemi híd múlt és jövő között, egyetlen pillérje a jelen. Jövendölés és leszámolás. Jaj a költőnek, az Űjarcú magyarokban a régmúlttal, az Emberi hangban az erre a számvetésre épülő közelmúlttal kell leszámolnia: „Vallom: nem magunk s nem csak népünk / akartuk, többre készülődtünk: / Féleurópát megváltani.“ Csak- hát „a végzet Európa avarján,“ és feladva az önkínzó kérdés: „Mit mondjunk, hogyha számonkérik, / mért nem jött utánunk a zöm" — melyre a védekezés hangnemében fogalmazódik a sokat idézett vallomásfelelet: „Sosem magunkért, mindig másért / hirdettünk többet, mint magunk: / jobb lenni ösztönünknél s másnál, / s tartani minden gátomlásnál / élő gátnak szívünk s agyunk.“ Egy nemzedék, melynek nemes szándékát szétzúzta és kinevette a történelem, számot vet önmagával, látja vereségét, de nem adja meg magát: „ember — magyar tanod ne hagyd!“ Nem tudok még egy magyar versről ezekből az időkből — „országpelyvát sodor a bombás, / gázzal telt történelmi szél; s bátorság békéről az ének...“ —, amely méreteiben, erkölcsében és bátorságában a nemzeti öntudat humuszából kivirágozva ehhez lenne hasonló.
