Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete

igenlően tudomásul veszi, tehát elismeri az új társadalmi és politikai keretben valő bennmaradásunkat, s ezzel a magyar burzsoázia lojalitását fejezi ki a mai renddel szemben“ (Jőcsik). A hegyek árnyékában (1933—1935) című kötete is a kiúttalan tényrögzítés — „Csak a lelkiismeret: bolond bakter tülke bőg“ —, ösztönösen felhördülő panaszok — . míg ml vártán vívtunk ellen ellenében: / orvul hátbadöftek az anyánk nevében“ (Pénzért — kurucoknakJ — és az egyéni élmények — az idő múlásának élménye — sőhajszerü felvillanásai jegyében íródott: „Mily dőreség, hogy harci hírek kelnek! / Rövid az élet, mint a gyerekingek" (Őszi séta a ligetben). Bár valami már érződik, jelentkezik a feszültség, mely a politikus költő szenvedélyének iránytalálását jelzi: Győry már látja Hitlert [Vízió, 1934), Mussolinit, a háború lehetőségét, de a veszély elhárítását, legyőzésüket nagyon egyszerűen képzeli el: „Knock out a reakciónak! s nem lesz vorwärts! nem lesz avanti!" Határozottan állítja: „én még ma is fiatalabb vagyok, / mint annyi mai fiatal!“, valójában — vagy éppen azért — „felülről, mint a hegyipásztorok / látom a világ dolgait" (1935). Harmincöt éves, kisebbségi bölcs. Keserű tanulságok tették bölccsé. De Fábry akkor nem tartja őt sem bölcsnek, sem haladónak, és a fegyvertársában csalódott harcos ingerült és könyörtelenül éles hangján vonja le következtetéseit: Győry Dezső, az „újarcú magyar" összeráncolt homlokkal ágál a csúnya-csúnya háború felé.“ (Korparancs, 1934, 221. oldal.) „Győry Dezső újarcú magyarsága seszínűvé, helyben topogássá szürkült“ (1935).

III.

A Kárpátokba lidérc költözött. Győry Dezső látta, és „vascsizmás“-nak észlelte. Ijesztő látomás, élethű és kegyetlen; a költő számára jelentkezett méltó ellenfele. Sejtelmes rém még egyelőre, de már — törvényszerűen — a költő szenvedélyének a tárgya, s bár körvonalai még elmosódok, már valósak és egyre láthatóbbak; testet öltenek a víziók, a sejtések fantomjai előlépnek a homályból: Európa veszélyben! „Én minden népet féltek attól / amitől féltem az enyém“ — írja Győry Barta Lajosnak. Fábry most mondja ki: „Hazánk Európa" (1936). „Zöldár a Vág mentén“ — ki a hibás? Az árvízi kép a világpusztulás panorámájává tágul, s Győry azt az ifjúságot vonja érte felelősségre, melyet évek során új eszmékre tanított, és amely nem hallotta meg őt: „de az ifjúság fittyet hányt a gátra / csak hűsölt rajta és szeretkezett“; nézi a partja nincs víztükröt: „Nézd csak, bár ráfér száz csillagvilág is, / tükörképén kész halál a szél, / s így jár minden nép és minden irány is, / ha ifjúsága mindig csak beszél...“ A kis népek, nemzetek nagy közös veszélyek idején az összefogás eszméjével bátorítják magukat, és menekülésük útjait megnövekedett közös erejükben keresik. S ha a nép — vagy vezetői — nem látják is tisztán és sürgetően a közös sors integráló irányzatát, annál élesebben látják a költők. Ady, József Attila, Győry. Az egység lehetőségei és méretei adottak: „a Duna vize mint egy hosszú sóhaj, / fogja össze kis népeit." A Duna-táj Győry Közép-Európája. Lelke van, mely lélek „Kolozsvár, Zágráb, Bécs, Pozsony, Buda" kávéházaiban otthonos. E táj — talán — a Kelet s a Nyugat mentsvára lesz, ahol a költő kijelentheti: „Civis europaeensis sum.“ Nem „vezéri“ költészet ez már, bőven át- meg átszövik a magányos elmélkedés, a töprengés és kételyek pókhálófinom, csillogó szálai, a csalódásai miatt önmagába visszahúzódó, de annál következetesebb figyelő-értékelő, és egyre szenvtelenebb ítéletmondó gúnyoros fölénye, mely fölény mélyéből azonban az odafigyelő meghallja a kicsengő fájdalom sóhaját. „Körbe gyűlölet zúg, s Paraszt-robinzon kedve vagyok én." Robinzon a kényszerből vállalt, de tökéletes magány szimbóluma, s bár Győry versei régi fegyvertársakhoz, intézményekhez, a világhoz szólnak, és aktivitást sugallnak, kérnek, követelnek, belső valósága nyugtalanítóbb, nem ilyen biztató: „érzékenyek vagyunk és érzelgősek / akár a népek: s ez bánt, hát pimasz / szavakba s álközönybe burkolózunk." Higgadtabb lett a költő, nem veti már magát robbanva a közélet gondainak sűrűjébe, irányadóból gondolkodva-értékelővé vált; egy haza- látogatás élményéből fogant versében — A jó vidéken Einsteinra gondolok — meghatározza a helyét városa polgári társadalmában: hívei körülrajongják, büszkék rá, csodálják és dicsérik, vallatják, és várják tőle a régi, de megőrzött és szóvirágokban, álhazafiaskodásban szárba futó, nemzeti igéket, s ő rezignáltan vallja be: „Valaha