Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

szelte. Egy pillanatig farkasszemet nézett a városháza falán derengő, elmosódó, szakállas férfiarccal — a legendás és bűnös városbíró képével —, mintegy erőt gyűjtött a kései középkor üzenetéből, aztán mintha véletlenül sétálna arrafelé, elindult a keskeny betonúton; kissé zavarban volt, mert érezte, hogy semmit se fog tenni, hogyan is tehetne. D., meglepetésére, mégis tett valamit: a férfi előtt leszegett fejjel, közönyt színlelve elballagott, de a nőre merőn és egyenesen rábámult, minden megjegyzés vagy figyelmeztetés nélkül, összehúzott szemmel rámeredt, keményen és fenyegetőn, mintha azt mondaná: kuss, hagyjátok abba és tűnjetek el, mert nagyon nagy baj lesz! A nő szemébe először meghökkenés, aztán dacos kihívás és gyűlölet költözött. Fojtott hangon, utálkozva vetette oda D.-nek:

— Mit akarsz már megint, te fafejű?

Hogyhogy megint, hökkent meg D., és egyszerre elbizonytalanodott, mint általában, amikor határozott ellenállással találta magát szemben, hisz ma látlak először. Nem szeretett közfeltűnést kelteni, botrányhős lenni, az érdeklődés középpontjába kerülni, olyankor óhatatlanul elvesztette a lélekjelenlétét. Most azonban szinte hivatástudat- szerűen, eszeveszett dac és indulat szállta meg, és ezzel együtt valami önklnzó kíváncsiság önmaga lényére vonatkozóan: lám, gondolta mélabúsan, ezzel a két ripőkkel nyilvánosan össze kell csapnom. Lélekben erkölcsi kérdéssé, az emberi méltóság próbakövévé érlelte a találkozást: nem hátrálhat meg, helyt kell állnia. Az utca túlsó oldalára ment, megállt az üvegkereskedés kirakata előtt, s a járókelők tömegének résein át komor tekintettel, merően nézte áldozatait. A nő szemmel tartotta, és néhány szóval tudósította a férfit tevékenységéről. Az felállt, és csámpás léptekkel D. felé indult, menet közben az utcalányra köpött egy uborkavéget, újabb uborkát vett elő a zacskóból, hersegve beleharapott, és megállt a járda szélén, szemben a kirakattal. Nem nézett D.-re, nagy zajjal rágta az uborkát, a csutkákat a járókelők közé köpködte, ballonkabátját enyhén meglebbentette a szellő. Dacolt D.-vel, pimaszul semmibe vette, néha feléje is irányított egy-egy uborkavéget, és fesztelen magabiztossággal a világ tudtára adta, hogy fütyül mindenkire. Közben be nem állt a szája, morgott és szitkozódott, ócsárolta a világot, s a közbiztonsági szerveket sértegette. Persze a közbiztonság szervei nem voltak jelen, s így a ripők fantáziája korlátlanul és magas régiókban szárnyalhatott. Mindezeket hallgatva és eltűrve D.-ben, a jelentős társadalmi tisztséget betöltő polgárban magasra csaptak a felháborodás hullámai, és undora már-már az egeket ostromolta. Ez a csavargókülsejű férfi végzetesen más volt, mint ő. Lényegében teljesen az ellentéte volt D.-nek. Láthatólag semmitől sem félt, rettenthetetlennek látszott, szorongások nélkülinek, durvának, aki nem mérlegeli cselekedetei következményeit. A magára hívott közfigyelem hidegen hagyta, a személyét érintő vélemények nem izgatták, a társadalom őt minősítő ítéletére uborkacsutkákat köpött. Most már elmondhatjuk, hogy éppen ez az embertípus késztette D.-t az elméletben elkövetett gyilkosságaira. D. rendet akart, figyelmet és csendet maga körül. Amikor néha az utcán egy-egy hosszú hajú, farmernadrágos kamasz élesen elfüttyentette magát a közelében, idegesen összerezzent, s az indulattól ökölbe szorult a keze. Gyakran azokat is gyűlölte, akik a csemegeboltban előtte sorakoztak, és sokáig válogattak, s neki várakoznia kellett miattuk. Még az utcán kerge birkaként bukdácsoló részegek is idegesítették, ilyenkor kárörvendő mosollyal figyelte őket, és magában azt kívánta, hogy bárcsak bebuknának egy szenespince utcára nyíló ablakán. Ennyiből is levonhatjuk a végső következtetést; D. nehezen viselte el az embereket, de leginkább azt a fajtát gyűlölte, amelynek egyik díszpéldánya most uborkát csámcsogott előtte, és az arcába röhögött. Ez az emberfajta lelkileg megalázta. D. elpusztította volna őket, de félt tőlük. Talán érezte bennük a nyers erőt, s ő gyenge volt. Gyenge és vérszomjas, mint általában a tehetetlenek, akik önmagukkal vívnak véres belső küzdelmeket.

D. merőn és elszántan bámulta a férfit, de lelkében rettegett: mi lesz, ha odajön hozzá, és szemtelen kíváncsiságáért felelősségre vonja? Talán meg is üti. És egészen biztosan szidalmazni fogja majd, és halálosan megsérti, úgy sérti meg az emberek előtt, hogy elégtételt sem vehet érte, és szégyellnie kell majd magát. Nevetség tárgyává válik, és napokig kínlódhat, töprenghet magában, hogy mit kellett volna tennie, hogyan kellett volna visszavágnia. D. — mondjuk meg nyíltan — szenvedett, de a helyén maradt, és semmi jelét sem adta annak, hogy tovább akar menni és legyintve elfelejteni a jelenetet. Örült vagyok, gondolta, mire jó ez, mi értelme ennek? De nem mozdult,