Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

szakállas nyugdíjas a fejét csóválta, biztosan arra gondolt, hogy az ő idejében ilyen utcai botrányok még nem voltak lehetségesek. Lám, a világ lassan, de biztosan halad az erkölcsi pusztulás felé. Egy csinos fiatalasszony elpirult, láthatóan szeretett volna megállni és nézelődni, de méltatlannak találta magához a jelenetet, és kelletlenül továbbsietett. Két rongyos utcagyerek közömbös mindentudással, öregesen bámészkodott, mások éppen csak a hangok irányába néztek, s a jelenség tudomásulvételének bármi jele nélkül továbbmentek. Egy fiatal, karcsú ecetfáról nesztelenül levált és földre hullt egy kard alakú, sárgászöld levél. A Roland-szobor derekán a dévaj kis kőangyalok szemérmetlenül nyújtották apró fütyülőjüket, mely az ölükben tartott halfej szájából kandikált elő, de nem pisiltek, mert a szökőkút elromlott, s a medencéje szárazon állt. Egy hervadó vadrózsabokron élénkpiros bogyók mosolyogtak. D. most úgy érezte, hogy az egyre alacsonyabb színvonalú párbeszéd beszennyezi a levegőt, és megcsúfolása mindannak, ami az ember számára ezen a gyönyörű reggelen szent. Gondtalansága és jókedve egyszeriben odalett, eszébe jutott súlyos hivatali problémája, ficánkoló életereje derékba tört, szája íze megkeseredett, ideggócai gonoszul megkezdték nyugtalanító aknamunkájukat, megteltek feszültséggel, és kisültek, ingerkedve bizseregtek, s az indokolatlan nyüzsgés érzetét keltették benne, mintegy hírt adtak magukról, hogy el ne felejtse őket és a neurózisát, amely D.-t évek óta, bár tisztes távolból, de mégiscsak kerülgeti. S ez elég volt ahhoz, hogy megszállja a csendes, de engesztelhetetlen gyűlölet minden rendbontással, nyugtalanságkeltéssel és huligánkodással szemben.

Még nem látta a beszélőket, eltakarta őket a vadrózsabokor. Az égőpiros csipkebogyók egyszerre a vért juttatták eszébe. Néhány lépést tett előre, és meglátta a nőt. A japán akácok alatt ült egy zöld pádon. Harminc év körüli, durva arcú nő volt, minden valószínűség szerint egyike azoknak az utcalányoknak, akik az ittas férfiak társaságát keresik, borozók és kiskocsmák környékén. Haját simán hátrafésülte, és kerek kontyba tűzte a tarkóján, arca lángolt a dühtől. Lábát szorosan összezárva ült a pádon, térde közt újságpapírba göngyölt csomagot szorongatott; abban lehet a töpörtyű, gondolta D. Tőle nyolc-tíz méterre a másik pádon egy férfi ült, és éppen azt mondta:

— Vedlett szuka, lefetyelsz?! — Celofán zacskóból ecetes uborkát evett, hersegve rágta, és néhány hatalmas harapással eltüntette, s a végét a szár csonkjával a nő felé köpte. Negyvenes, sovány arcú, dülledt szemű férfi, hosszú, kócos, szürke haja kibuggyant, és kopott, szürke kalapja alól a vállára borult. Gyűrött ballonkabátja pecsétes, lábán dupla talpú, penészszínű félcipő. A maga módján hetyke ficsúr volt, egyike azoknak a kocsmai filozófusoknak, akik még nem jutottak el a nyílt bűnözésig, de a botrányokozás kedvelt napi foglalatosságaik közé tartozik.

Már nem politizáltak, hanem egymást nézegették. A botrányokban kissé járatos szemlélő előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fognak összeverekedni. Aki nyilvános marakodást és ingyencirkuszt vár, az nyugodtan továbbmehet. D.-t azonban rend- szeretete, nyugalomvágya és az ebbői következő gyilkolás! vágy, amelynek természetéről még később szólunk, nem engedte továbbmenni. Ö, bárcsak lenne gumibotja vagy bokszere, bárcsak használhatna kést vagy géppuskát, egész szalag töltényt beléjük engedne, addig tartaná lenyomva a ravaszt, amíg a zárdugattyú utolsó, száraz csat- tanása nem jelzi, hogy elfogyott a töltény, ó, bárcsak feltrancsírozhatná őket egy sze- kercével...! A fejlemények megértése végett mégis előre kell bocsátanunk, hogy D. jámbor kis potenciális gyilkosjelölt volt, s bár embert ez ideig csupán elméletben ölt, el kell ismerni, hogy azt rafináltan, megdöbbentő kegyetlenséggel és tökéletesen végezte. Később még szó lesz majd arról a szenvedélyes logikai rendszerről, amelynek törvényei szerint áldozatait kiválasztotta, az engesztelhetetlen gyűlöletről, amelyet velük szemben érzett, s amely arra késztette, hogy megölje őket, s végül a megalázó megalkuvásról is beszélni fogunk, amelynek jegyében a valóságban mégis életben hagyta áldozatait.

— Uborkakirály — mondta éppen kalapos partnerének az utcalány —, savanyú Jóska, ha otthagylak, megesznek a tetűk. Poloskák legelnek majd rajtad, te ártány...

Ismétli önmagát, de nem rossz, gondolta D.

Gyűlölte őket, de az egyéniségüket elismerte, igyekezett mindig elfogulatlan és igazságos lenni. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tegyen valamit, tennie kel! valamit, emberi méltósága és önbecsülése érdekében. Visszaindult, körbement a tér peremén, és megállt annak az utacskának a végében, amely a parkot átlósan ketté