Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - JEGYZETEK - Jagamas Ilona: Az új hullám ürügyén a romániai magyar drámáról

akkor sincs kiút vagy menekülés. Mert mindenben az értelmet kereste: ez emelte a többi ember fölé, s ez teszi tönkre. Mert hiába cselekszik a legtöbbet; érzi, tudja, hogy egyedül van, nem szeretik, nem értékelik. Bolyai és a másokért élők fájdalma: az emberek nemigen figyelnek az apostolokra, nem hálás nagyjainak az ember, nem értékeli azt a munkát, amelyet helyette, miatta végez el valaki. Pedig kín és áldozat a kiszemeltnek, a zseninek az, ami az embereknek jó és hasznos. A monodráma fő erénye az ellentétekben való gondolkozás, az állítás és tagadás emberhez mért merész dialektikája.

Mindkét dráma a kolozsvári Korunkban jelent meg, színházra azonban ez ideig nem talált. Hogy mi ennek az oka? Semmiképpen sem abban keresendő, amiben egyes színháziak vélik: hogy mind az egyik, mind a másik könyvdráma lenne, még ha részben túlságosan intellektualizált is. Inkább az, hogy mind a közönség, mind a színházi emberek arra nevelődtek, hogy bizonyos ortodoxia szerint méricskéljék a darabokat. Az epika, a hallás, a látás, a cselekmény adagolásában vélik megtalálni a színpad- szerűséget. Holott a cselekményesség, a látványosság valójában akkor szükséges, ha bizonyos fokig légüres térben mozog egy darab. Az említett két dráma vonatkozásában viszont semmiképpen sem beszélhetünk „légüres tér“-ről, sem könyvdrámáról, tekintve, hogy ezt csak a bemutatásuk után lehetne megállapítani, mégpedig olyan bemutatás után, amikor a színész és a rendező művészi hozzáállással próbálná igazolni a művészi értéket, a maga és a közönség ügyévé varázsolva a drámát.

Ha egy drámai mű irodalom is — mint Páskándi és Kocsis drámája —, akkor a szlnrehozás konvencionális eszközeit eleve kizárja. A színrehozatal késése azonban nem jelenti a két dráma iránti közönyt. Az irodalmi és művészeti lapok, a kolozsvári Utunk és a marosvásárhelyi Igaz Szó hosszan és visszatérőn tárgyalják a két dráma jelentőségét és hiányosságait, kiemelve azt a tényt, hogy sem a színház vezetősége, sem a dramaturg és a színész nem keresi azt a sajátos interpretálási lehetőséget, amely segítségükre lenne a szerzőknek a dráma színrevitelében.

Visszatérve a két műre, az európai drámaírás bizonyos tendenciája felmutat hasonló irányú műveket, amikor is eljut a jelenítés maximális feladásig. Példa erre Beckett. Viszont Beckett is szemben áll Brecht, Sartre és részben Dürrenmatt, valamint Ionesco felfogásával. Vagyis a drámairodalom világviszonylatban olyan átcsapást keres és produkál, ami az eddigi modernek színpadszerűségéről is lemond. Ennek az átcsapásnak a hazai szorgalmazói Páskándi és Kocsis, csakhogy más síkon — metafora, jelkép — keresik ezt az átcsapásí lehetőséget. Ellentétben a nyugati dráma új hullámaival, egyikük drámája sem filozófiai, nem egy bizonyos emberi szituációt, hanem az emberi helyzetet sűrítik, s így a gondolati telítettség nem elsőrendű problematikájuk. És hogy az ellentét mellett a hasonlót is megemlítsem, a világszlnpadra már bejutott Mrožek és Örkény problematikája áll közel hozzájuk. Kocsis monodrámájának védelmére pedig megemlíthető Az őrült naplója, mely korunk egy legizgalmasabb produktuma. Bolyai esetében az őrület határáig menő vívódás feszültsége nem kevésbé komoly és megrázó alakítási lehetőséget kínál.

S ha már ellentétet és hasonlatosságot említettem, ki kell térnem arra is, miben legeredetibbek ők a romániai magyar drámairodalomban. Olyan történelmi személyekkel kapcsolatos kérdéseket elevenít meg mind Páskándi, mind Kocsis, amelyek ötven vagy akár száz évvel ezelőtt nem vetődhettek fel, s így „időtlen“ alkotásaikban nagymérvű korszerűség van. Maibbak ezek a drámák, mint mai életünk apró, bár egyénileg súlyos konfliktuslehetőségei. Absztrahálásukkal a régi és az új értékrendszert szembesítik. Azt példázzák, hogy bizonyos fajta jóságkomplexus időtlen, másrészt, hogy megsemmisül minden olyan elvont jóságkisérlet, morális magatartás, amely időtől és helytől független, és kevesek célját szolgálja. Ez pedig a legkorszerűbb mondanivaló.

Abban is különbözik a mai témát megíró drámaszerzőtől Páskándi és Kocsis, hogy a nagy konfliktus lehetőségét keresi, azt a lehetőséget, ami a régi tragédiaírás eleme volt, s amely lehetővé teszi a nagy feszültség kialakítását. A mindennapi, hétköznapi ember konfliktusai realisztikus ábrázolási módot követelnek, a modern dráma pedig hadilábon áll a realisztikus ábrázolással nemcsak a nagy feszültség megtalálásának lehetetlensége miatt, hanem mert a keveset mondás, elsekélyesedés is fenyegeti. (Az úgynevezett aktuális, a mai életet vetítő dráma nagyon fiatal a drámairodalomban, mindössze százéves múltja van, s így kellő hagyományokkal sem rendelkezik.)