Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - JEGYZETEK - Jagamas Ilona: Az új hullám ürügyén a romániai magyar drámáról
az új hullám ürügyén a romániai magyar drámáról A romániai magyar drámairodalom három részre tagolódik. Hagyományos módszerekkel mai tárgyú drámát írók közé tartoznak: Földes Mária, Méhes György, Szeker- nyés László, Tömöri Péter, A történelmi dráma a második csoport. Sombori Sándor és Veress Dániel színdarabjai ha nem is drámai ihletésűek, történelmi vagyis színpadi krónikaszerűen jelentős szolgálatot teljesítenek az önismeret, múltunk reális mérlegelése és tudatosítása vonalán. A harmadik csoport előtt Csávossy György és Deák Tamás említendő; mindkettő keresi egyéni, abszurdba hajló kifejezés! módját a dráma- irodalomban. A harmadik csoport valójában az új hullám erőteljes jelentkezésével azonos. Jelentőségében több mint figyelemreméltó az, amit teremtenek és igyekeznek teremteni a romániai magyar drámairodalomban. Egyrészt azért, mert ez a műfaj rangban, színvonalában mind ez ideig összehasonlíthatatlanul lemaradt a líra vagy az elbeszélő irodalom mellett. Komoly értéket jelent az új hullám jelentkezése azért is, mert Erdélyben, ahol közel 200 éve létezik magyar színjátszás, eddig jelentős drámairodalom nem született. Most viszont reménykedni lehet, hogy ez a drámairodalom eljuthat a világ- színpadig. Az említett új hullámról való beszámoló elején szükséges megemlíteni, hogy az európai dráma új hullámaival nem mutat közös vonásokat a romániai magyar dráma- irodalom két modernjének, Páskándi Gézának és Kocsis Istvánnak a munkája. A két író sem egyazon utat követ, csupán annyiban, hogy régen élt történelmi figurák egyéniségét erősen exponálva bontakoztatja ki, és azok bukása — az utópia — tragikumáról vall. Mint drámairodalmi jelenséget, szükséges ismertetni a két szerző legutóbbi drámáját. Páskándi Géza Dávid Ferencről szóló Vendégség című drámája a történelem ősrégi, legkultiváltabb lelkibetegségére, a spionomániára épül. A dráma hőse valójában nem Dávid Ferenc, hanem az ő „Egy az Isten“ hittétele miatt megfigyelésére „beépített“ Socino. Az árulás drámájává szélesedik a hatalom útjában álló, kiszolgáltatott Dávid Ferenc és a saját tisztességének hálójában vergődő kiszolgáló, a kiszolgáltatottaktól rettegő Socino. A dialógusokra épített dráma parabolisztikus, absztrakt, abszurd felé hajló. Kerüli a tárgyi elemeket, a Dávid Ferenc-1 gondolat anyagszerűvé tételét. A szerző nem vállalkozott arra, hogy bekapcsolódjon a Hegel által is oly nagy jelentőségűnek vélt filozófiatörténeti kérdés — a Szentháromság eszméje, a megtestesülés és a köréje épülő gondolatsor — áramkörébe. Valójában éppen ez a „hiány“ teszi maivá és modernné a drámát: a gyengeségében és kiszolgáltatottan is hívő és nagy, valamint a rosszaságában vajúdó, több síkú, komplikált pszichéjű ember bemutatása két ember sorstragédiájává avatja a művet. (Ez a leegyszerűsítés az oka talán annak, hogy élénk tiltakozást váltott ki a folyóiratban közölt dráma az unitárius olvasók és képviselőik körében, akik úgy érezték, hogy Dávid Ferenc filozófiatörténeti és művelődés- történeti szerepét és nagyságát elhallgatja, a hitújító figuráját megcsonkítja a mű.) Kocsis István Bolyai János estéje című drámája a „miért és hogyan élni“ kérdést boncolgatja. Másokért, önmagunkért a nehezebbet vagy a könnyebbet kell-e választani, melyik teszi boldogabbá az embert, az egyént? Extrém helyzetet vázol: aki az emberekből él — boldog, aki érettük, az pusztítja önmagát. Bolyai részére nem volt választás, élete törvényszerűen alakult: zsenialitása miatt másokért kellett élnie. Ez a tudat bizonyos ideig megnyugtatja, de felszakad benne a miértek keserűsége, és jegyzet
