Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld

lemmel kerek pesti á-kra és é-kre igazítottam a szám, így aztán az interjú idejénel fele az önmagammal vívott nyelvtani és kiejtésbeli küzdelem jegyében telt el, nehogy e szent falak között palócosan visszhangozzanak szavaim. Jó füle volt. Rövidesen ész revette benső gyükeri tusámat, s finoman így feddett:

— Vajon miért igyekszik megszabadulni, kedves öcsémuram, ettől a kedves rima szombati akszántól? Nemhogy örülne neki. Ápolja csak, őrizze frissenl

Fellélegeztem, nekiszabadultan faggathattam tovább, szám szélét nem kellett formál gatnom-rakosgatnom, kerekre hegyeznem a divatos pesti beszéd miatt. S hogy méf jobban bátorítson, kimondta:

— Mert tudom ám, hogy Batyiba hintőba jár a liba.

És hunyorított hozzá bátorítón, bájosan.

De azért hiába biztatott a drága Blaha Lujza az édes palóc szőejtés őrzésére, csak elvesztettem bizony. S nyári vakáción megkaptam én is a gyükerszomszédságtól:

— De hamar megtanúltá afektálnil

Néha azonban mégiscsak visszacsúszik hozzám a Blaha Lujza biztatta édes akszán, akaratlanul. A nyáron, Salgó vára alatt, hogy egyszerre két lepkét borítottam le a sapkámmal, így kiáltottam:

— Paórjaóval fogtam.

Mintha édes, gyerekkori ízek csorrantak volna végig a számon. Estig elmulattunk rajta.

■

Hadd kanyarodjam vissza megint az édes anyanyelvre.

Tudom, s vallom, hogy beszédem ízét, a bennem élő nyelvi tudatot, a grammatikai gondolkodásmódot — amelyet édesanyámtól úgy tanultam, hogy észre sem vettem, s amely éppúgy jelenti életemet, mint anatómiai s biológiai létem — Gömörből és Kishontból hoztam magammal. Ügy nőttem bele, mint virág a mezőbe, fa az erdőbe. De édesanyám is úgy tanulta azoktól, akik a még öregebbektől örökölték. Valahányszor hazautazom, s a közvetlen rokonsággal értem a szót: ugyanazok a családi szófordulatok, a kifejezéseknek, nyelvi ötleteknek változatlan színképe, eredetisége, hangzása fogadnak, mint amelyeknek múltból jövő hangjait édesanyám emléke bennem mindmáig hirdeti még.