Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld

A Bach-korszak sodorta őket a gyükervárosba, a nótát a postakürt dallamára ők maguk is énekelték. Az öreg Findura fia Farkasfalvy Imre néven Rimaszombat és Vác történetírója, Fáy András életfrója lett; Burszkyék is meggazdagodtak ugyan — a gyü- kerséggel azonban az unokákig várniuk kellett. A dal, amelyet rájuk költöttek, visszatartó kerítés is volt egyben.

Ha rokonságom olykor „felment“ Pestre családlátogatóba, avagy megtilt baráti körben Szegeden, körülvették őket, óraszám beszéltették, mint mesélő nagyanyót az unokák. Bűvöletben hallgatták a derűs rimaszombati szót, a gömöri anyanyelvet, amely oly édes vegyülete volt a palócnak, a Jókain szedett magyarnak, barkó íznek, nyustyai akcentusnak — hogy színházi előadásnál jobban élvezték. S volt egy bizonyító adu, amit mindig kivágtak:

— Mikszáth is palócosan beszél. Nem felejtette el. Szombatban tanulta.

(Ezt a sajátos ízt érzem én ma is Mács József írásain. Mintha csak otthon járnék.)

Három nemzedék nőtt föl Jókai regényein, édesanyám szinte kívülről tudta az ösz- szes műveket. A századfordulón váltottak át; a férfiak főként Mikszáthra, a nő olvasók

— ha nem Beniczkyné-Bajza Lenkénél és Ohnet Györgynél ragadtak meg — Herczeg Ferencre. De végül is Jókai igézetében élt az ország; ő tanította meg magyarul gondolkodni s érezni az olvasó népet. Aki verset olvasott, az Tóth Kálmánon, Vajda Jánoson, legfőképp azonban Reviczky Gyulán és Kiss Józsefen, Ábrányi Emilen érzelgett. A magát palóc költőnek kikiáltott Lisznyay Damó Kálmán mi hatással sem volt a vidéki palócságra. Rimaszombatban is csak mosolyogtak rajta. Nem volt hiteles, csupán művirág.

S ha Jókai magyarul tanított meg érezni egy országot, a pesti népet magyarul beszélni Blaha Lujza tanította.

Aki szintén Rimaszombatban született.

Az anyanyelv igézete volt számunkra ő — holott a kis Kölesi Lujza csak megszületni jött a gyükerek városába, szembe Tompa Mihály szülőházával. Gyorsan szárnyalt tovább.

Mi azonban éppúgy ragaszkodunk hozzá, mint a komáromiak Lehár Ferenchez.

Siheder újságírójelöltként életem első két megszőlaltatottja Pósa Lajos özvegye és Blaha Lujza volt, Budapesten. Velük a helyi gyükerújságunk számára beszélgettem; még ma is torkomban érzem azt az izgatottságot, amellyel e két angyalszelídségű asszony ajtaján csöngettem. A Pósa Lajosnéval való beszélgetés — maga Is költő, Lidi néni — még csak ment valahogy, hiszen szegről-végről rokon volt, de Blaha Lujzánál csaknem fennakadtam. Pedig ő a rimaszombatiakat mindig szívére ölelte.

Fehér hajú, fehér csipkés, lila ruhás dédmama volt már akkor Blaha Lujza, egy évvel halála előtt még fiatalos, bájos jelenség. Szemben ültetett le magával Erzsébet körúti otthonában. Már maga a lakás hangulata is kábító. A falakon koszorúk, szalagok, fényképek, színházi festmények,' diadaljelek. A vitrinekben legyezők, jelmezek, kották, színházi ékszerek, a sarokban cimbalom. Volt valami népszínműves, díszletszerű az első emeleti lakásban, az erkélyajtó előtt külön zöldre festett, virágos galamb- dúcos kertkapu. Finum Rózsi ajtaját kellett kitárnia annak, aki az erkélyre kilépett. Színházi díszletek között élt.

A cukorbaba Splényi báróné — ez volt a rangja — kedves közvetlenségével azonnal zavarba hozott. Sose hittem volna, hogy valaki büszke lehet arra, hogy Rimaszombatban született. Mert a rimaszombati jellel mentem. De ő mosolyogva mondta:

— Nos, Tompa Mihály, Ferenczy István, Hatvani István szülővárosára ne lehetnék büszke?

Attól tartottam, észreveszi s menten ki is neveti Rima-parti akcentusomat, hiszen mindenki mosolyra gerjedt, aki hallotta. Minden igyekezetemmel s megfeszített figye