Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - Fülöp Antal: A lőmester

Gábor a szénkupac fölött áthajolva bedugta fejét a kamrába.

— Elég jól elkapta, csak itt a bal szélén egy kicsit ferdére sikerült a lyuk — mondta a háta mögött álló Marcinak, s közben lábával az elevátorra lökdöste a nagyobb széndarabokat.

— Hozd ide a kapákat, Marci! Ügyesen kirámoljuk a szenet, hogy minél előbb újra fúrhassunk.

— Nem gondoltad meg a dolgot, Gábor? — hallotta váratlanul maga mögött a lő- mester basszusát.

Gábor visszahúzta a felsőtestét a nyílástól. A lőmester az elektromos robbantómasi- nát egy gerenda végére akasztotta, s a tenyerén keresztül alsókarjára tekerte a zöld színű huzalokat. Fenyegetőn nézett Gábor szeme közé.

Gábor felvette a fejszét:

— Nem! — mondta határozottan, és súlyos ütésekkel kezdte visszaverni a kilazult stompot a helyére.

— Tehát abban maradunk: vagy te, vagy én! — mondta a lőmester.

— Megmondtam! — válaszolta kurtán Gábor. Leeresztette a fejszét, a visszatérő Marci kezéből átvette az egyik kapát, és mindketten fürgén hozzáláttak a kamrában levő szén kirámolásához.

A lőmester mozdulatlanul állt a hátuk mögött. Gábor a kamra falára vetődő fénykarikából tudta, hogy őt nézi.

— Héé! Lőmester! Ide! Robbantunk! — hívták valahonnan beljebbről.

— Hát rendben van, Gábor, majd elválik, ki bánja meg! — mondta a lőmester. Karjára vette a masinát és a karikára csavart huzalokat, s víztől csillogó gumiruhájában nehézkesen ellépkedett.

— Nekem nagyon gyanús ez a kamra, Gábor — nyögdécselte Marci a homlokát ráncolva, miközben kapájával sebesen rángatta kifelé az üregből a szenet. — Nagyon szórja a törmeléket.

— Ne óbégass! — mordult rá összeszorított fogakkal Gábor. így csak akkor beszélt, ha nagyon felindult volt. Az előbb, hogy bent járt a kamrában, ő is észrevette, hogy a kifogástalan sima mennyezet körben elszakadt, és egy ujjnyira levált a többitől. Csak a repedésekbe szorult törmelék tartja vissza a beomlástól. Ráadásul a víz miatt most még megbízhatatlanabb. Gábor tapasztalt bányász volt, és jól tudta, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat.

Mikor kirámolták a szenet, egy deszkadarabbal jő nagyokat ütve rá, körbekopogtatta a kamra boltozatát. Közben ugrásra készen, a nyílás közelében állt. Minden ütés nyomán törmelék szóródott a földre, de a plafon tartotta magát. Hozzá kellett látni a fúráshoz.

— Gábor, ne menj be! — dünnyögte határozottan Marci. — Egy oldalfúrással bedöntjük, és kész. A szenet, meg ami bent marad, ott egye meg a rosseb!

— Nem végzünk kontármunkát! Legalább öt vagon szén van a hátsó felében — mondta Gábor, a deszkával a plafont ütögetve.

Földnyomások jöttek. A mennyezetet tartó gerendák recsegve összébb lapultak. Az üregben hullott a törmelék, de a boltozat még állt.

— Gábor, ne menj be... — kezdte megint Marci. Ű azok közül való volt, aki ha élete végéig dolgozik is bányában, bányász sosem lesz belőle.

— Hozd ide a fúrógépet!

Gábor háta mögött megreccsent a széntörmelék, és fújtató szuszogás ütötte meg a fülét. A lőmester állt mellette.

— Gábor... még egyszer és utoljára kérdem, ez a végléges szavad?

Gábor felhorkant:

— Mi az istennek tart asszonyt az ilyen nyavalyás, ha siránkozáson kívül mást se tud! A fancsali képed látva legszívesebben okádna az ember. Inkább vágj szájon, vagy állítsd a fejszét a lapockáim közé, de ne bámulj rám ilyen pofával! Hogy lehet valaki ilyen undorító?! Ha a gyávaság hasmenéssel járna, lépten-nyomon összerondítanád az inadat — ordított Gábor.

A lőmester szó nélkül állt előtte, Gábor kivörösödött arcát nézte. Aztán annyit mondott:

— Jól van, Gábor, majd elválik ...