Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Fülöp Antal: A lőmester
Fülöp Antal Szorosan egymás mellett kuporogtak a szénfal tövében, és feszülten várták a robbanást. A szénréteg feletti víz szétáztatta a homokot, a mennyezet meglazult, s a ha- sadékokon át a nyakuk közé záporozott a jéghideg, kristálytiszta zuhatag. Az elmúlt hetekben többször is beomlott a tárna egy-egy szakaszon, és mindig a robbanásoktól. Az utolsó napokban kiszámíthatatlanná vált a bányászok sorsa, s a meny- nyezeten át betörő víz egyre gyarapodott. Minden robbantás beomlással fenyegetett, a gerendák közül súlyos széndarabok hullottak alá, de kellett a szén, s a bányászok dolgoztak. A kis csoport a nyakát behúzva, visszafojtott lélegzettel várt, az emberek a sisakjukra csorgó víz kopogását hallgatták. — Mi lesz már vele? — dörmögte türelmetlenül Gábor, egy megtermett bányász, aki a tárna innenső felén zárta le az átjárást a robbantás idejére. Indulatosan megszívta tenyerébe rejtett cigarettáját. Lent a bányában szigorúan tilos volt a dohányzás, s ha valakit rajtakaptak, fizetéskor egy százassal lett könnyebb a borítékja. — Tűűűz! — hallatszott jő messziről a lőmester elnyújtott figyelmeztető ordítása a sötétben. A szögletben összekuporodott bányászok jobban a falhoz lapultak. Előre érezték a puffanásokat, a rázkódást és az utána érkező légnyomást. De semmi se történt, csak a víz záporozott tocsogva, s a dolgozó föld morajlott időnként. Aztán gumicsizmás lábak dobogását hallották közeledni és a lőmester szitkozódásait. — Megint széttépte valami elszabadult darab a gyutacs huzalait — mondta Gábor, és meztelen vállával megpróbált szárazabb rést keresni a sűrű csorgások között. — Büdösül szét van ázva a tárna — mondta Marci, a mellette kuksoló segédvájár. Adhatnának pár százalékot erre a rohadt vízre. Legalább azt a két darab százast megkereshetnénk egy siktára. Ha ezt sem érdemiem meg azután, hogy naponta tökig ázok, akkor rohadjon meg a... — Hirtelen elhallgatott. Észrevette a mellette guggoló Jónást, akit a szomszédos tárnából vezényeltek át hozzájuk, amikor a víz miatt elkezdődött a kálvária, s a bányászok hangulata nyomasztóvá vált. Dolgozni nem nagyon tudott, de egyébként megbízható volt. — Kétszázat?! Puff neki! Jó lesz, ha megkeressük a kilencven-száz koronát sik- tánként. Hónapok óta alig haladtunk valamit a fejtéssel — mordult fel Gábor. — Amit kitermeltél, megkapod érte a pénzed, esetleg mellé szúrnak majd néhány, pár koronás belépőjegyet a bojnicei Termálba. S ha délutánonként meguntad a sörözést, kikúrálhatod az üleped a melegvízben. Gábor nyugodtan és hangosan beszélt. Ügyet se vetett a köztük lapuló Jónásra. Megszokta, hogy munkáját mindig és mindenütt elvégezze. Dolgozott már tizenhat órát, derékig vízben, mellverés nélkül. Egy feltétlen tekintélyt ismert csupán: a tudást. Nála az is tudásnak számított, ha valaki fej fölé bírt emelni egy nyolcvankilós vastámasztékot, vagy kettőt elvitt a hóna alatt, ha szükség volt rá. — Tűűűz! A bagót rágó állkapcsok megálltak. Feszülten várták, mi lesz. Hat puffanás következett egymás után. Megreccsentek a gerendák, zajosan dőlt be a lerobbantott szén, és csend lett. — Véége! — kiáltott a lőmester. A robbanás kidöntött néhány támasztékot, egy vékonyabb stompot derékba tört, egy másikat kilökött a gerenda vége alól. a lőmester
