Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
LIDA: Marat...! MARAT: Lida azt mondta, a legjobbakat nem adod ki. LEONYIDIK: Ilyen bolond is voltam. MARAT: S motanában ... írsz? LEONYIDIK: Nem megy. (nevet) 0, a bolond — verseket írt, hogy magát védje; mulatságos szavakat keresett, hogy mögéjük bújhasson. De a költészet, látod, valami többet kíván. MARAT: Mióta tudod ezt? LEONYIDIK: Régóta, csak nem mertem beismerni. LIDA: Hallgass. Hát nem látod, hogy Marat azt akarja, hogy beismerd: fölöslegesen éltél? így van? MARAT: Lida, ez öv alatti ütés volt. LIDA: Igen, Marat. Fáj neked, hogy boldogok vagyunk, és minden rendben megy? (Hosszú szünet) LIDA: Későre jár, Marat... menj. (Marat a fogashoz megy, felöltözik, s megáll a szoba közepén) MARAT: Nem lett volna szabad idejönnöm. Nagyon hosszú volt az út. (felteszi a sapkáját ) S közben az embernek sok minden eszébe jut... (az ajtóhoz megy, nekidől) Hidak! Hat híd. Az életem hat állomása, (elhallgat) Volt egy barátom, három hidat építettünk együtt. Nemrég megbízták egy híd építésével. Megtervezte — a tervet nem akarták elfogadni. Harcolt érte. Elérte, hogy engem neveztek ki építésvezetőnek. (elhallgat, rájuk néz) Igen. S miért? Mert bízott bennem? (leveszi a sapkáját, jeléjük lép) Az életem főműve lehetett volna... S nem lett. (sietve) Mert megfutamodtam. Eljöttem, (gondolkodik) Elhitettem magammal és másokkal is, hogy nem tudom megcsinálni. így van vagy nincs így, most nem számít. Elmentem egy másik építkezésre... Itt ért utol a barátom levele: „Üdvözöllek, Marik, te kihűlt tűzhányó.“ Kész. Ezt a pár szót írta. (magát gúnyolva) Most nagy baj van, vége a tervnek, (elneveti magát) Nem az a lényeg, hogy most engem vádol, vagy hogy meggyűlölt, (fáradtan) Mert én már magammal sosem tudok kibékülni. LEONYIDIK: Szomorú történet. Az még egyszer se jutott eszedbe, hogy ő is hibás lehet? MARAT: Hogyhogy? LEONYIDIK: Látod, sántít a logikád. MARAT: Te valóban hiszed, hogy az életben van logika? írd meg versben. Az esti lap majd közli, és mindenki ujjongani fog. (határozottan) Ami veled történt, azt logikusnak tartod? LIDA (kedvesen): Drágám, mi már nem vagyunk gyerekek; az illúziókat hagyd-meg a fiataloknak. Mifölöttünk eljárt az idő. A fényekhez kell igazodni. MARAT (hevesen): Nem igaz! LIDA: Emberek vagyunk, barátocskám. MARAT: Ki mondta ezt neked...?! Az embereknek joguk van tisztességesen élni ezen a földön. S gondolj arra is, hogy hány embernek kellett meghalnia azért, hogy mi élhessünk. Emlékezz a negyvenkettes blokádra, a nélkülözésekre. Százezrek haltak meg, hogy mi valami többet és nagyobbat alkothassunk, hogy boldogok lehessünk. És mi — Leonyidik, te és én? Csak emberek... (halkan) Nos... hallgattok? LIDA (nagyon egyszerűen): Félek. MARAT (Odamegy hozzá, kedvesen megsimogatja a haját): Végre, (nevet) Ej, te Lida... Néha jó, ha az ember fél önmagától... Az optimisták nagyobbik fele gyáva. (töprengve) Mától kezdve hinni fogom, hogy sosem késő újrakezdeni; a halál előtt egy nappal is érdemes. (Lida szeretne valamit mondani Maratnak, de nincs hozzá ereje, csak mosolyog megindultan) (vidáman) S most megpróbálok, Leonyidik, logikus lenni, ha az ördög meg nem tréfál. Valamit mondhatnék neked, Lida... és mondok is. (hozzálép) Elveszítettelek —- és ezzel mindent elveszítettem. Tessék ... a logikát kerestétek ... Itt van. (Lida jelé j or dul) Hogy ezután hogyan lesz, nem tudom.
