Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
MARAT (gondolkodva): Egy napot nem tudok elfelejteni — az 1934-es május elsejei felvonulást... Kilencéves voltam, apámmal mentünk, erősen szorította a kezemet. Bárcsak semmi se változott volna meg. LEONYIDIK: Micsoda naivitás! A harmincas évek romantikája... De mi a negyvenes éveket is végigcsináltuk. LIDA: Sokat láttunk, szegény Maratom, és sajnos alig értettünk meg valamit. MARAT (hevesen): Miért vagyok én szegény?! LIDA: Azért, mert mindig az elérhetetlent akarod elérni. MARAT (kínlódva): Lehet, hogy azok, akik úgy gondolkodtak, mint én, ottmaradtak a háborúban, (eltakarja az arcát) LEONYIDIK: Ejnye, mi történt veled? MARAT (felemeli a fejét, rájuk pillant): Hogy is élünk? Állandóan ezen töprengek. Én harmincöt éves vagyok, te szintén ... Lida harminchárom ... Hová jutottunk? LIDA (kis szünet): Sokat ittál. MARAT (élesen): Annyit, amennyi jólesett! Nem vagyok alkoholista. LIDA: Hány hidat építettél fel? MARAT: Hatot. LIDA: Ez sok, vagy kevés? MARAT: Éppen elég. LIDA: Na látod. Leonyidiknak könyvei jelennek meg. Én gyógyítom az embereket. (vidáman) Nos, nem így van? MARAT (ránéz): Lida, én mindig hittem neked. De most nem hiszek...! LIDA (szünet): Mit akarsz te tőlünk? MARAT: Csak azt, hogy segítsetek nekem, (elneveti magát) Csak azt nem sejtettem, hogy nektek van nagyobb szükségetek a segítségre, mint nekem. LEONYIDIK: A blokád alatt mindenünket elveszítettük. De megtaláltuk egymást, (élesen) Nem volt jogod itthagyni minket! MARAT: Eszedbe se jut, hogy okom is lehetett rá? LEONYIDIK: Már megbocsáss, egy igazi férfinak... amilyen te vagy... MARAT: Szeretem a világos beszédet. LIDA (vidáman): Hát beszéljünk világosan! Szép lakásod van? Hány szobás? MARAT (Leonyidikhoz): Látod — Lida fél. LIDA: Hogy én félek? Mitől? MARAT: Az igazságtól. LEONYIDIK: Az igazság ártalmas lehet, ha túl nagy adagokban kapja az ember, Jevsz- tignyejev. A maximalizmus egyszer már majdnem elpusztította az emberiséget. MARAT (keserűen): Tudjátok, mi az, ami a vég? Ha az ember felismeri, hogy az életében mindent eleve eldöntötték, s amikor semmi többet nem várhat annál, amit már elért... Nem a sikerekről beszélek, hanem valami többről. (Leonyidikhoz megy, kezét a vállára teszi) Te is elfáradtál? LEONYIDIK (hallgat): Nos — lássátok, mi az igazság. MARAT: De ne tréfálj. LEONYIDIK (kínlódva): Hát igen — elfáradtam. MARAT: És miért? LEONYIDIK: Az egy helyben topogás... Az ember akkor fárad el a leghamarabb, ha nem képes előbbre mozdulni. MARAT (Lidához): Mit tettél vele — felelj. LIDA (csípősen): Félretehetnéd már ezt a bírói hangot, drága barátom. MARAT: Tizenhárom évvel ezelőtt itt hagytalak titeket ebben a szobában. Itt, ahol a gyermekkorom telt. (sóhajt) Ezért van jogom most megkérdezni, hogy: boldogok vagytok-e. (Hosszú csend j LEONYIDIK: Élünk. Dolgozunk, sikereink vannak. (Lidához megy) Fiatalkori álmok... elmúltak. Maradt az átlag — a középszerű... Gyengék a verseim — tudom. MARAT: Nem. Olyanok, amilyeneknek lenniük kell. LEONYIDIK: Micsoda emelkedett lélek!
