Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
MARAT: Tetszett? LEONYIDIK: Nem is tudom. MARAT: Lehet, hogy oda megyek tanulni. LEONYIDIK (visszamegy a helyére): Megbolondultál? Minek? MARAT: Egy katonabarátom hív. (töpreng) A Volga ott már nagyon széles. LEONYIDIK: Mi történt veled? MARAT: Csupa gyönyörű dolog. Te például tönkretetted az egészségemet. LEONYIDIK: Tőlem könnyen kitelik az ilyesmi. MARAT: Abszulúte! (tárgyilagosan) Te hogy vélekedsz rólam? LEONYIDIK: 0, te drága! Képtelen vagyok elképzelni nélküled az életemet. MARAT: Ne ironizálj! Én valóban szeretlek. LEONYIDIK legyszerűen): Tudom. MARAT: Ez azonban a lényegen mit sem változtat. Érted? LEONYIDIK: Értem. MARAT: Valamelyikünknek el keli tűnnie. Ha csak egy időre is. LEONYIDIK: Igazad lehet. MARAT: Leonyidik... (nagyon halkan) Menj el. Ez lesz a legjobb. LEONYIDIK: Kinek? MARAT: Neked. Tudom. LEONYIDIK (elneveti magát): Ha elmegyek — igazi férfivá válók?! MARAT: Eltaláltad, (komolyan) Nincs szükség magyarázkodásra. Nem téged szeret. LEONYIDIK: Lehet, hogy igazad van, de azt hiszem, ezt tőle is illenék megkérdezni. MARAT: Van értelme? LEONYIDIK: Nézd, Marat polgártárs, akinek csak kevese van, annak nagyon kell vigyázni arra a kevésre, nehogy elveszítse. (Bejön Lida, meggyújtja a villanyt) LIDA: Mit ültök itt a sötétben? LEONYIDIK: Gyönyörködünk a fehér éjszakában. LIDA: Már attól féltem, hogy elmentetek. De, úgy látom, ti vagytok a megtestesült türelem. MARAT: Leonyidik a türelem mintapéldánya. LIDA: Te persze meg akartál szökni. Mehetsz, nem tart itt senki. Mi majd főzünk teát. Igaz, Leonyidik? Vettem neked birskompótot. LEONYIDIK: Hallod, Marat? MARAT (legyint): Ezek a nők! (vidáman) Ha teáról van szó — maradok. LIDA: Az előbb még menni akartál. MARAT: Ej! Ha nem adsz teát, lelövöm a Leonyidikodat, mint egy veszett kutyát. LIDA (nevet): Ő, te bolond!... (főzi a teát) Leningrád ma olyan csodálatos. A Marsmezőn kinyíltak az orgonák, micsoda illat... És a Péter-Pái erőd felett is! A Né- va-parti lépcsőkön szerelmespárok. Az ember azt hihetné, az egész város szédül a sok illattól. Mikor a lépcsőn felfelé jöttem, a második emeleten egy pár csó- kolózott. (Marathoz) Mit gondolsz, ki volt az egyik? A te Lélácskád, Tbilisziből. MARAT: Mit akarsz? Fojtsam meg talán? LEONYIDIK: Diákkoromban sose voltam szerelmes. Csak féltékeny voltam a lányokra. MARAT: León, te írsz szerelmes verseket is? LEONYIDIK: Előfordul. MARAT (Lidához): Jók? LIDA: Nem tudom. MARAT: A nép imádja a szerelmes verseket. LEONYIDIK: Nézd csak .. . Ezeket a verseket nem azért írom, hogy megjelenjenek. MARAT: Hanem? LEONYIDIK: Magamnak. MARAT: Ohó! Ezek szerint te mást írsz a népnek, és megint mást magadnak. Mi a véleményed erről a kétkulacsosságról?
