Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
LIDA: Nocsak! Nem félsz, hogy kikergetlek? LEONYIDIK: Marat ezt nem engedi meg neked. Marat szeret engem — ő a nép barátja. (Marat feláll, elfordul] Marat, mondd meg neki, hogy szeretsz engem. De végül is, hol az a dugóhúzó?! MARAT: Lida, add oda neki. LIDA: Van is eszembe! A legjobb professzor vizsgálta meg a klinikán — hetvenhétféle baja van, a szive pedig már egy fabatkát sem ér. LEONYIDIK: Marat, látod, hogy haldoklom?! LIDA: Ö, te hólyag ... LEONYIDIK: Ide azzal a dugóhúzóval! LIDA: Nem! LEONYIDIK: Ügy látom, te megfeledkeztél arról, hogy május elseje a dolgozók ünnepe! LIDA: Nem! LEONYIDIK: Frontharcosok találkoztak! LIDA: Ez a találkozás már második hete tart. LEONYIDIK ípatetikusan]: Ma — és soha többé! LIDA (odaadja a dugóhúzót]: Bárcsak úgy lenne. LEONYIDIK: Nem vitatkozom veled, édes gyermekem. (az ablakhoz megy] Ma minden olyannak tűnik, mint volt a háború előtt. Nem? A hajókon zászlók lengenek, zene szól, táncolnak — mintha a halált, a pusztulást nem is ismertük volna; mintha az az öt év nem is lett volna. MARAT Inyersen): De volt! Emlékszel, Lida, hogy vitatkoztál velem — azt akartad, hogy a háború után minden olyan legyen, mint azelőtt. Igazad volt. Tegnap értettem meg. Minden olyan volt, mint azelőtt.. zene szólt, meneteltek a katonák. A kisgyerekeket a papáik a vállukra ültették, de valahogy mindennek más lett az értelme, más lett a század, amelyben élünk. LIDA: Lehet, hogy mi lettünk mások. LEONYIDIK. Mi? Ki az a „mi“? Érdekes volna megtudni. LIDA: „Mi“ ... azok, akik húszévesen a gyermekkönyveket olvassák. LEONYIDIK: Amikor az atombombát ledobták Hirosimára, én a japánok ellen harcoltam. Azon a napon sok mindent megértettem, (bizonytalanul] Talán mi azok vagyunk, akik túlélték. MARAT (dühösen]: Nem! Mi — a győztesek vagyunk! Pontosan azok — a győztesek! Ha erről egyszer mégfeledkezünk — elvesztünk. LEONYIDIK: Csak vigyázz, nehogy a dicsőség az agyadra menjen. Még belehibbansz. MARAT: Sokat gondolkodol, barátom. LEONYIDIK: Lida, figyeled? Maratnak nem tetszik, hogy gondolkodom. Te despota. Hurrá! Íme, az orosz mezők kóbor despotája. LIDA: Hallgassatok, halljátok, hallgassatok. LEONYIDIK: A despotával tartasz? Hát ez gyönyörű. Lida, én a tisztaságodért szeretlek. És egyáltalán — szeretlek. Szeretlek, hallod? Hallja minden jelenlevő? Jelenlevők, megértettetek engem?! MARAT: Ne adj neki több italt. LEONYIDIK: Helyes! Az előbb, polgártársak, meghatároztátok, mi is a győzelem. A másik kérdés, amelyet meg kell határozni, a következő: mi a szerelem, s hogy megtalálható-e? LIDA (halkan]: Abbahagyhatnád, Leonyidik... LEONYIDIK: Átadom a szót Maratnak. Figyelem! A Szovjetunió Hőse a szerelemről nyilatkozik! Tessék! MARAT (Leonyidikhoz megy]: Locsogsz, fecsegsz összevissza. (nyersen] Ha tudni akarod, az igazi férfi szerelem nélkül is megél. LEONYIDIK: Gyönyörű! Mondd, hogyan válhat valaki igazi férfivá? LIDA: Egyszerűen. Marat órákat ad belőle. LEONYIDIK (Marathoz]: Beiratkozok hozzád minden szombaton háromtól ötig. Kipróbálom, jó?
