Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
Alekszej Arbuzov én fzegény Maratom Befejező rész a januári számból ■ Május másodika Ismét süt a nap. Az ablakok sarkig tárva. Távol zene szól. Lida figyelmesen hallgatja a szobában le s fel sétáló Maratot. MARAT: Berlinből egy Douglas-on repültem. Az ég, mintha kiszidolozták volna — ahová nézek: sivatag, (dühösen] Őszre tanulni megyek. És utána hidakat építek. Hidakat! Az lesz a munka! Az, ami összeköt. Végre valami, ami összeköt. (elgondolkodik] Majdnem huszonkét éves vagyok. Valamikor azt gondoltam, hogy ez az élet fele. MARAT (Lidához lép): Amiről annyit álmodoztál, emlékszel — negyvenkettőben... LIDA (mosolyog): Igen, emlékszem... MARAT: Amikor két hete megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy minden ilyen bonyolult lesz. Egy éve, hogy bevettük Berlint, de csak most, itt Leningrádban, most értettem meg, hogy vége a háborúnak. Hogy végérvényesen vége. LIDA: Sajnálod talán? MARAT: Inkább félek egy kicsit. LIDA: Félsz? MARAT: Hát tulajdonképpen... Kerestem a családomat... Senkit se találtam... LIDA: Senkit? MARAT: Igen. Ehhez is hozzá kell szokni. LIDA: Mihez? MARAT: Az élethez. Hozzád, (elneveti magát) Néha magam se hiszem el, hogy élek. S te — te vagy?! LIDA: Nézz rám, majd elhiszed. MARAT: Az a négy év tízet jelent. Nem lehet egykönnyen elfelejteni. LIDA: Te ... voltál szerelmes? MARAT: Volt az mindenhogy. Nem volna szabad beszélni róla, de jobb, ha szembenézünk a tényekkel. LIDA: Igazad van. MARAT: Mulatságos ... Bejártam a fél világot, de magamat tulajdonképpen alig ismerem. Te ismered magadat? LIDA (hévvel): Igen, teljesen! MARAT (gúnyosan): Ez csak illúzió. (Lida nem válaszol) Gyönyörű a nyakláncod. LIDA: Tetszik? Tőled kaptam ajándékba. MARAT: Mit beszélsz? —
