Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - Dénes György: Versek

Dénes György

nsm menekülsz

fény és árnyék

Nem jössz, tudom, soha már elébem, hallgat benned a puszta csend, a szégyen. Hallgat, de fáj. Hiába festesz rája új eget. Halódni bújsz alája.

Jaj, nem tudom, nem tudhatom, meddig tart még a nagy kaland, temetem napjaim füzérét, mint a halottat a harang.

Nem menekülsz, mert meg nem ölheted, ami elmúlt. Hiába tördeled kezed. A csendből felkel az időtlen árnyék, s bolyong telkedben eszelősen.

Firkád a fény, a hajnali, de hol van már a könnyűsége? Nehéz a lelket tartani, nógatni holtig friss reményre.

csak a zuhogó fény marad

Csodálkozom, hogy künt a fák mily földöntúli lángban égnek, bimbós águkat sugárzón kínálják isten kék egének.

A fáknak ferde lombjain behull az ég, az ég derűje, a tisztaság hűs áramában lefoszlik testem földi bűne.

Csak a zuhogó fény marad, a végtelen s szelíd szabadság. Ügy titkolódzóit az öröm, s most rám emelte fényes arcát.

lassan leszáll az éj

Omlik már körül a part, omlik a part,

ami megtartott, lassan mélybe dűl, a szennyes árral elvegyül, omlik a part.

Barátaim! Hajdan az ég takart, a föld dajkált, a nap nevelt, hajdan az isten is felelt; ma csönd van, leskelő sötét, omlik a part.

Arcomon sár, a sóhaj szomjú torkomba dermed, omlik a part, omlik a part, ellobbannak a percek . ..

magölted tündéreidet

Megölted tündéreidet, vagy ők öltek meg tégedet? Ki tudja, milyen fenevad bőrébe bújtattad magad?

A szemed véres. Pusztaság bozótja hömpölyög: hazád. Meglapulsz ordas éjfelen fagyba vert szívvel, éberen.

Nincs, aki jó szót mondana, varázs, ami feloldana. Kegyetlen isten fonja rád az irgalmasság ostorát.

emberek az emberek között

Mikor az arcát megmutatta, még nem volt rajta semmi jel. Aztán összetört az arca, s most cserepekben ott hever

az út kövén. Ráhull a közöny, s a cipők talpán ott ragyog egy égnyi csillag, de nem ébreszt benne a lelke indulatot.