Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Celan, Paul: Versek
Paul Celan sorsforduló (Az azonos című ciklusból) A JÖVŐTŐL ÉSZAKRA A FOLYÓKBA kivetem hálámat, s te tétován telerakod kövek rajzolta árnyak súlyával. A SZÁMOK, szövetségben a képek végzetével és az ellenvégzettel. A föléboruló fej, melynek álmatlan halántékán meg- énekli ezt egy imbolygó kalapács a világ ütemében. ÁLLNI, a stigma árnyékában a levegőn. Senkiért-semmiért állni. Ismeretlenül, csupán érted. Mindazzal, amit ez jelent, beszéd nélkül is. NAPFONALAK a szürkésfekete pusztaság fölött. Sudármagas gondolat felmarkolja a fény hangját: el kell énekelni a dalokat túl az embereken. napfonalak (Az azonos című kötetből) SIKERÜLT múmiaugrás a hegyeken át. A paulovnia magányos óriáslevele figyeli. KÍGYÓZÓ VAGONBAN, fehér ciprusok mellett, özönvizén át fuvaroztak el. De benned, születésedtől fogva, más forrás habzott, a fekete emlékezés sugarán napfényre kúsztál. FEKETÉN, mint az emlékezés sebe, kutat utánad szemem a szív fogaival fényesre harapott korona- gyarmaton, mely a mi ágyunk: ezen az aknán át kell jönnöd — s te jössz. Magtenger feldíszíti bensőd csillagokkal, örökre. Vége a névadásnak, rád terítem a sorsomat. TUDOM, TE VAGY a mélyen megalázott, én meg, az átdöfött, alattvalód. Hol a szó, mely kettőnkért vetne lángot? Te: a teljes való. Én — a téboly vagyok. DÜBÖRGÉS: maga az igazság lépett az emberek közé a metaforavihar kellős közepébe. Szedetlenek a nagy játékvilágok. Nincs ügyelet a csillagokon. Az őrtornyokban száz ezüstpatkó szabaddá dobogja a tiltott fényt.
