Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Seghers, Anna: A vezető
űznek. Mindenesetre nem árt kipróbálniuk, mit tud nekik mutatni, annál is inkább, mert idejében visszatérhetnek az előkészített expedícióhoz. Űk mindent elintéznek, ahogy ezt tőlük elvárják, s egyidejűleg remélték, hogy új, meglepő lelőhelyekre is bukannak. Délután lóra ültek, és elindultak. A fiatal Ato készítette el az útra való eleséget. Bár a folyónak széles volt a medre, ebben az évszakban hegyipatakszerűen hatott, teli kőgörgetegekkel. Candoglio, mint mindig és mindenben, most is felvilágosításokat tudott adni, kitartó előtanulmányai alapján. A szemközti folyópart mentén — állította — csaknem tisztán mohamedánok laknak. A folyó egészen vörös volt a vértől a mohamedánok és az abesszinok közt dúló harcok idején az olaszok megérkezéséig. Körülbelül egy óra múlva — még távolról sem állt be az éjszaka — elérték a tábort, az utolsót a part mentén, az ő útvonalukon az egyetlent. A fiú jelentette nekik, hogy itt hátra kell hagyni a lovakat, könnyebb gyalog felmászni a hegyekre, visszafelé aztán értük jöhetnek. Azok hárman röviden megbeszélték a^dolgot. A fiú ezen az állomáson is járatos volt. A katonák nevetgéltek. Ö is velük nevetett. A tisztek együtt fogyasztották el gyors, vidám vacsorájukat. Az első hegyszakasztól kezdve a fiú előre ment. Állandóan kémlelte a környezetet. Az emelkedés nem volt nagy, gyorsan haladtak felfelé. A fiú nemsokára pihenőt indítványozott. Lehevertek egy kiszögellésre, kissé kimerültén a szokatlan ritka levegőtől. A hegyorom áthajolt felettük, majdnem érintette a szemközti sziklafalat. A szakadék aljából magányos sziklák nőttek ki. Ölt önkéntelenül is az alakzatok jelentőségét latolgatták. De minden fejtörés hiábavaló volt. A fiú jelezte, hogy másszanak le. A levegő rőtarannyá és zöldarannyá vált a leszálló párában. ^ Ekkor a havas hegylánc fellángolt a föld peremén. Majd hirtelen minden kialudt. A pára félelmetesen szürkévé és ijesztőn lilává lett. Egy-egy sziklán még mindig lebegett néhány fényfolt. A fiú várt, míg ennek a napnak is vége szakad. A leereszkedés bizonytalanná vált a hold mindent elborító árnyékában. Ezért bevárta a reggelt, és határtalan türelemmel kereste a legjobb utat. Ő maga többször is felkapaszkodott, és jelt adott Vecchiónak, aki a három Olasz között a legügyesebb volt, hogy tüstént kövesse. A vállát felajánlotta lépcsőnek, hogy a mélyebb kiszögellésekre eljuttassa. Aztán újra feljött, vállát a következőnek ajánlotta fel, amíg mind a hármukat valamivel mélyebben el nem helyezte. Nem vesztett semmit a könnyedségéből, a türelméből, ő csak ott nyújtózott ki az újabb kiugráson, lélegzetet vett, és rögtön újra késznek mutatkozott a lekúszáshoz, és késznek, hogy ebben mindegyiküknek segítséget nyújtson. Rossi melléje hevert, és a további út felől kérdezősködött. „Le kell mennünk, aztán még egyszer fel a patak mentén, nincs más odavezető út.“ Kedves mosolyával hozzátette: „Nincs híd, az ember nem tud repülni.“ Rossi a vállára tette a kezét, melynek a sötétben kissé csillogó fénye volt. A fiú visszahúzódott tőle, de lassan feléje fordította az arcát, s az olasz rábámult. Komoly átható fény ült a tekintetében. . Rossi közelebb húzódott hozzá, ekkor a fiú felugrott, és olaszul kiáltotta: „AvaiMi!“ Könnyedén a következő kiszögellésre ugrott. Először Rossi lépett a vállára. A fiú aziAn- nal a másik kettőnek is segített. A leszállás tovább folytatódott lassan, elővigyázatosan. Rossi már nem érzett fáradságot. A fiatal Ato, ha Rossi közelebb jött hozzá, újra elugrott mellőle, vagy hátrafordította a fejét, a két társ egyike felé. Vecchio hirtelen lefeküdt. Ato azt mondta: „Itt nem.“ Kitartóan vezette őket tovább, más helyre, ahol mind a négyen lefeküdtek. Azok hárman a hold fényében felismerték, hogy körülbelül azoknak a szikláknak a magasságában feküsznek, amelyek a szakadékból nőttek ki. Fölöttük hegyormok ágaskodtak, s egy-egy csillag kiszabadította magát a pályájából, és körbe keringett. A három olasz csak nehezen tudott úrrá lenni a szédületén. Rossi, amennyire csak lehetett, a fiatal Atőhoz nyomult. Ez ilyenkor felugrott, elszaladt, s csak percek múlva tért vissza. Vizet hozott a közeli hegyi patakból. Azt mondta: „A patak mentén kell mennünk. Ott lent. Most láthatjátok.“ Ettek valamit, mindenesetre körültekintőn beosztva a fejadagot. Rossi a fiú szájába is dugott egy falatot. Fogait ott érezte az ujjai hegyén.
