Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Seghers, Anna: A vezető
nyel helytállók voltak. Igazolták a régibb keletű hírek valódiságát, amelyek szerint arany és ezüst, vas és ólom, réz és kén itt elképesztő mennyiségben fordul elő. S a portugál krónikákat is igazolták: „Több az arany, mint Peruban“, „Több az ember az olvasztókemencéknél, mint Portugáliában“, „Több az arany, mint nálunk a vas.“ Ez állt a szakvéleményekben és a nyomukban kiadott rendeletekben: „A folyók szerkezetileg kedvező szakaszai olyan üledékekből épülnek, amelyek aranyat tartalmazó kvarctelérből származnak, és értékes aranytelepekre engednek következtetni.“ Néhány nappal ezelőtt öten érkeztek meg Addis Abebába. A torinói professzor az asszistenseivel és a törzskar, amely itt várta őket, a városban maradt. Minden előkészület megtörtént, ők aztán berendezték az intézetüket. Arra számítottak, hogy pár héten belül megkezdhetik a munkát. A szállításra alkalmas mellékút is megépül, amely már a kész műúttól ágazik el. A három geológust, aki most megérkezett eljövendő vállalkozásának megerősített kiindulópontjához, Tomasso Rossinak, Giacomo Vecchiónak és Gino Candogliónak hívták. A kész gépkocsiúton, amely futószalagként szállított ejnbert és anyagi javakat állomásról állomásra, több egymásba tolt fennsíkon át a mélybe.ereszkedtek. A csillagok az éjszakai égbolton csóvásan keringve suhantak velük. A föld, miként az ég, előbb zöldes és ezüstös párájában határtalannak látszott, de hirtelen vége szakadt, a havas hegyláncok bekeretezték. A csillagok elhalványultak. Mielőtt a nap felkelt volna, úgy ragyogott át a hegyeken, mintha kristályokon tö'ne keresztül. Az út gyorsan haladt — a kocsióra szerint, de nem a távolsághoz viszonyítva, amely még előttük volt. A fennsíkok és havas hegyek között még mindig aranyszürke és zöldesszürke pára lebegett, mint egy megfoghatatlan, külön birodalom. Ezekben a pillanatokban a legtávolabbi havas hegységek is ragyogva törtek föl, de a közbülső birodalom áthatolhatatlannak tetszett. A gépkocsiút egyes pontjain a legfullasztóbb hőségben megszakították az utazást. A katonák és az útépítő munkások lelkes fogadtatásban részesítették őket. Megvendégelték, ittak, éltették a Vezért, s a saját merészségüket is megéljenezték. Sátraikat lefüggönyözték a táj ellen, az izzó hőség és éjjel a rohanó csillagok ellen. Volt egy építés alatt álló erőd — azelőtt táborhely — néhány óvóhellyel, ott, ahöl a mellékút a gépkocsiúttól elkanyarodott. Ott azt tanácsolták nekik, hogy a mellék- úton le egész a síkságig utazzanak autóval, s onnan lovagoljanak a rendeltetési helyükig. Az a pont a megszállás előtt a bennszülöttek felfogása szerint kolostorféle volt. Él ott egy öreg, aki töri az olaszt, és néhány olasz papot is elég régen odahelyeztek. A mellékűtnak hirtelen vége szakadt. A futószalag legöngyölődött. Az útépítők nevettek és kiáltoztak. A tiszteknek lovakat adtak és egy bennszülött vezetőt, aki minden héten ide fel- és visszalovagolt. Egy csapat bennszülött teherhordót is kaptak kíséretül. A három olasz geológus jól lovagolt, s a bámulatot, amit keltettek, úgy vágták zsebre, mintha érdemtelenek lennének rá. Még iíikább titkolták szédületüket az örvénylő mélységek és a képtelen holdárnyak láttán. Mialatt lovagoltak, az égen már nem száguldoztak üstökös csóvájú csillagok, más csillagok is csak néha cikáztak. Ahogyan felszökkentek mérhetetlen egükbe, ugyanolyan hirtelen zuhantak alá megint a mélybe. A bennszülött vezető jól ismerte a lovakat, s a lovak is az utat. A három olasp keserű nyálat nyelt a szakadékok fölött lebegő fonott hidakon. Végük lett volna, ha letekintenek. Aztán a szétszaggatott hegység összehúzódott, a föld kisimult. Az arany- és a lila színű pára eloszlott az éjszaka és a nappal között, a lejtőket itt már emberi kéz munkálta meg, és félelmet kergetőn özönlött a napsugár. A kerek és szögletes alakú kunyhókból füst szállt a magasba, és néha, legnagyobb boldogságukra, egy-egy olasz dal is. Felvetették a fejüket, büszkék és vidámak voltak. Mivel minden előre jól ki volt számítva, délelőtt megérkeztek. A fából ácsolt falak, mintegy sátor, jó védelmet nyújtottak. A pap fogadta őket, s ők sorra kezet csókoltak neki. Egy Ato nevű öreg, akiről a táborban már szó esett, barátságos házigazdának bizonyult. Egy fiú járt a kezére, ez kísérte őket később a szálláshelyükre is. Szó nélkül, gyorsan és ügyesen állította fel a moszkitóhálókat. Bemutatta nekik, szép, hosszúkás alakú kezével, halkan, mintha megtiltották volna neki a hangos beszédet, hogyan hív
