Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Seghers, Anna: A vezető
Anna Seghars a vezető Minden hiába volt. Az imák a templomokban és mecsetekben — hiába. Az eskük, a fohászok rég elfelejtett, elhagyott istenségekhez — hiába, s a végső, a késekkel és fogakkal vívott ellenállás is hiába. A^ýávaság is ugyanolyan hiába volt. Elbújni, kivárni — minden hiába. Hiába a fogadkozások, a remények, ismeretlen emberek váratlan nagylelkűsége. Hogy az apa tegnap kezdett el szántani, vagy az ősapa kétezer évvel ezelőtt — minden hiába. Hiába viseltek a férfiak — akik mind az élettel, mind a halállal hidegvérrel, szemrebbenés nélkül szembenéztek — vas oroszlánkarmokat az övükben, mert bátorságuk hiábavaló volt, s az oroszlán is hiába őrködött a fővárosi palota előtt. Hátán lovagoltak a hódítók, s kurjongatva cibálták a sörényét. Értelmetlenné vált minden, ami azelőtt létezett; az egész élet, mert egyszerre minden hiábavaló lettl Az egyszerű tegnap és tegnapelőtt, amely mindenki számára világos volt, s a kétezer év, amelybe egyesek vissza tudtak pillantani, a felfoghatatlan, a ködös és mégis valóságos élet, maga a lét a múltban — egyik olyan hiábavaló, mint a másik. Ha nincs többé jövő, akkor a múlt is hiába volt. Az idegen hódítók, amikor rájöttek, hogy még a legravaszabb fegyverek segítségével sem tudnak az ország belsejébe nyomulni, repülőgépeikről mérges gázokat küldtek a hegyekbe és a völgyszorosokba. Ettől megfulladt, aki még el nem vérzett. S az embereknek, köztük az igazaknak is, akik ősidőktől fogva hittek a jóban és a rosszban, még a felszentelt papoknak is, akik olyan vadakká és ragadozókká váltak, mint hegyeik oroszlánjai és tigrisei, most azt kellett hinniük, hogy megfulladnak. Az olasz hadsereg védelme alatt, amelynek már semmi ellen se kellett védelmet nyújtania — a hiénák hasztalanul üvöltöttek, mert a háborús döghúst már felzabálták — gyorsan utakat vágtak meredeken föl és le, Etiópia belseje felé. A hajókon már nemcsak katonák érkeztek, hanem parasztok is, földéhes hódító parasztok, s gépeik, amelyeket a hajók gyomrában magukkal hoztak, fényesen csillogták a napsütésben. S a hódító parasztok, amilyen ügyesek, ugyanolyan mohók is voltak: azonnal nekiláttak az irtásnak. Kukoricát és gabonát vetettek, kávétőkét ültettek, s a bányászok, akik velük együtt jöttek, arany és más fémek után kutattak. A bennszülöttekhez ezek az emberek szelíden vagy fenyegetőn, durván vagy barátságosan szóltak: — Tedd ezt, vagy tedd azt! — mert ők voltak a hódítók. A három geológus, a legidősebb ezredesi, a két fiatalabbik századosi rangban, elég kimerültén érkezett meg ideiglenes céljához, egy nagy, megerősített, folyó menti táborhoz. A tábor egy elhagyott helységből — néhány kör alakú kunyhóból és ismeretlen rendeltetésű házmaradványból — nőtt ki, amelyek annak idején valószínűleg egy kolostorhoz és annak melléképületeihez tartoztak. Az olaszok már az első előnyomulásnál mindent üresen és lakatlanul találtak; néhány, a menekülésnél hátrahagyott kincset, — ékszereket, ikonokat és faragványokat — szakavatott tisztek részben hazaszállítottak, részben az állam számára lefoglalták őket. A két év előtt itt járt első expedíció kőzetvizsgálatai során kiderült, hogy a római, a bolognai és torinói intézeteknek és egyéb hivataloknak a háborút megelőző vélemé-
