Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - FIGYELŐ - Gyágyor Péter: Végre sikerült

az egy Németh Lászlót és néhány társát kivéve.

Tamási népi beszéd- és gondolatstílusa nem tudatosan választott szín é9 forma: ez a kolorit olyannyira a lényege, hogy még a szerzői utasításokban is így beszél: „galambosan nevetnek“, „begyes kíváncsisággal“ stb.

Közismert tényeket ismételgetnék, ha Tamási Énekes madarának a magyar drámairodalomban elfoglalt előkelő helyéről és annak miértjéről beszélnék. Elgondolkodtató viszont, hogy az erdélyi bemutatókat kivéve a magyar színpadokon eddig előadott mű nem tudott abban a kolorit- ban kibontakozni, amelyben meg van írva. Sajátságosán és hitelesen székely és paraszt alaptónusa elsikkadt, s nemcsak külsőségeiben, hanem gondolati világában is elvesztette azt a lényegét, amely szoros székely jellege mellett az egész világ számára érthető és félremagyarázhatatlan mondanivalót kíván és tud közölni.

A kassai rendezőnek, Beke Sándornak a fent említett szempontok mellett, amelyek rendezésében pozitívan jelentkeztek, jelentős diszpécseri (egyeztetői) munkát is kellett végeznie, és ne becsüljük le az egyeztetés művészetét! A koreográfia, az ez alkalomra szerzett zene, valamint a zene interpretálása jó néhány törés lehetőségét rejtegette magában a színpadi előadás során. Megállapíthatjuk, s nem kis örömmel, hogy az előadás egységes, s mind a zene, mind a táncok szervesen illeszkednek a Tamási-féle miliőbe. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy nem került sor a „ha népi, hát legyen az“ jelszava alatt a kínálkozó „egy nóta, egy tánc, egy vicc“ hátborzongató egyvelegére, mint a kritikák szerint a 36-os és 56-os budapesti előadásokon.

Ag Tibor egyike volt a bemutató kellemes meglepetéseinek. Zenéje fehér-tiszta hangulatában és drámai váltásaiban tökéletes hatást ért el. A zene művészi színvonalára jellemző, hogy önálló műként is (nemcsak kísérőzeneként) jelentős értéket képvisel. (íme, egy új egyéniség nemzetiségi kultúránkban, akire érdemes lesz jobban odafigyelni!) Legnagyobb erénye ennek az öt-hat- és hétnyolcados ütemben írt zenének, hogy nem az esemény földrajzi (néprajzi) helyének, hanem hangulatának és drámaiságának kifejezésére törekedett, s Harakály Tibor kamaraegyüttese (újabb eddig ismeretlen érték) is dicséretet érdemel.

Koreográfia: Quittner János elsősorban a népi táncban, de a színházi koreográfiáiban is bebizonyította már, hogy nemcsak szeretne, hanem tud is táncban érezni és fogalmazni. Hogy mégis vitába szállók vele, annak két oka van. Egyik az előadásban koreográfiái maximumnak számító „bakördög“ hosszú haldoklása, míg másik kifogásom a napraforgókkal kapcsolatban merül fel, véleményem szerint ugyanis nem idézik eléggé a paraszti miliőt, sej- telmességük elvont. A bakördög tánca telitalálat volt, ám a napraforgók kontrasztja távolibb, s éppen Tamásinál hat ez egy kicsit idegenül, ha igazat adunk Szalay Károly véleményének, hogy Tamási művészetében az ellenpólusok részleges hasonlóságukban egyívásúak. A színészek mozgáskultúrája (leszámítva az itt-ott túl gyakori csizmaszárcsapkodást) és tánca (elsősorban Lukács és Máté tánckettőse) szinte a nyers (natúr) paraszttáncot idézte. Vitám Kurilla Gáborral, a díszlettervezővel: nem értem, hogy a különben sikeresen megoldott díszletet miért kellett zsúfolni. A vetített hátteret fölöslegesnek találom, a „magos hegyecskékben“ és a színpadnyílás szélére biggyesztett kopjafákban túlzott motívumtömörítést éreztem. A kosztüm — ugyancsak Kurilla Gábor munkája

— kellemes, bájos, a jellemeknek megfelelő volt.

Beke Sándornak rendezői munkájában sikerült megvalósítania azt, ami eddig (az erdélyi rendezések kivételével) akkora problémának mutatkozott, hogy az Énekes madarat jóformán leszorította a magyar színpadokról. Valódi Tamásit, s ami még fontosabb; valódi Énekes madarat láttunk. A rendezés végig kiegyensúlyozott, egy kicsit Beke sajátságosán „olaszos“ ritmusában és hangerejében. Csökkentve ezt a tempót (még a negatív figurák esetében is), jobban kidomborodhatott volna Tamási epikája és lírája, ám éppen ez a túlfeszí- tettség segítette az előadást abban, hogy bár a fordított dramaturgiai képlet szerint felépített cselekményben (s ez Tamási dramaturgiai hibája) a darab kezdeti feszültsége fokozatosan csökken, ez a színpadon alig érezhető. Igazat kell adnom Bekének, minthogy ő is igazat adott Féjának, aki az 1934-es kiadvány (Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet — Tornaija) szövegére esküszik, az átdolgoztatott 1956-os kézirattal szemben (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest), amelynek csak azt az előnyét ismeri el, hogy „A szerző helyenként túlzottan kacskaringós stílusát ki