Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - FIGYELŐ - Gyágyor Péter: Végre sikerült
egyengette“. Sajnos, az újabb változat a poézlst Is erősen megnyirbálta az éppen poézise által remekművé emelkedő színdarabban. A Tamásival azonosuló rendezés jő példája az az ötlet, hogy a darabban a gonosz szellemnek, a kecskebak bőrébe bújt boszorkánynak (bakördög) ellenpárt talál a megszemélyesített napraforgókban. így olyan árnyalatok jöhetnek létre, hogy Máté, Lukács, Regina és Eszter szerelmi találkozásait ijesztő maszkok motívuma indítja, míg az ellenpóluson, Móka és Magdó kettősében, a napraforgók hatása domborodik ki. Sokkal jobban hat ez a szinte elkerülhetetlen szükségszerűség a konfliktusok esetében. A rendezés pozitívumait említve nem feledkezhetünk meg a faltolás sikeres jelenetéről, a siratóasszonyok motívumáról, és különösen a madártojás konfliktusról nem. Itt hanghordozásban és mozgástechnikában azzal a hatással találkoztunk, ami rokon a székely nyelvjárás képi hatásával. „A bejei kertek alatt..— ezzel a dallal jönnek haza a vénlányok a mezőről. A rendező minden bizonnyal azért választotta ezt egy székely dal helyett, hogy a mű székelységen túli realitását demonstrálja, de — bár kedves ez a népdal — mégsem jő egy újabb földrajzi kötődés, még akkor sem, ha a palóc és a székely folklór közöt kimutathatók némi rokon vonások. A harmadik felvonás az Énekes madár fordított dramaturgiai képletének csúcsa, tehát a színmű feszültsége itt ér mélypontot, ebből az okból itt bizonyos törés áll be. A rendező megpróbálta ugyan a lehetetlent, dramaturgiailag úgy formálni a harmadik felvonást, hogy a feszültség- szint ne süllyedjen alá, de ilyen dramaturgiai változásokhoz egy újabb Tamásira volna szükség. A harmadik felvonásban Tamási sajátos humorával alig találkozunk. Ezt a hiányt próbálta meg a rendező saját ötleteivel és humorral helyettesíteni, de a két szín különbsége időnként szinte groteszkül hatott. Nézzük az alakításokat: Móka Tamási egyik Ábel típusú hőse. Csendes László a szerep követelményéinek tökéletesen megfelelt, annak ellenére, hogy markáns arca és nyúlánk testalkata ellenkezik a szerep követelményeivel. Ezeket a negatív adottságokat sikerült a játékával elfeledtetnie. Az előadás fő mozgatója volt, aki az esetleg hülő hangulatot mindig fel tudta melegíteni. Csak a kritikus harmadik felvonásban marad alakítása az első két felvonás mögött — az ismétlődő ötletekben és a didergés motívumának erőszakoltságában. A szenvedély nem csappant meg, de iránya koloritja megváltozott. Csendesnek ez az alakítása eddigi színészi pályafutásának olyan csúcsa volt, mely az Isten, császár, paraszt Zsig.- mondjával vetekszik. Partnere, Kövesdi Szabó Mária, Magdó szerepében újabb fejlődésről tesz tanúságot. Alakítása érettebb volt, mint az eddigi szerepekben. Ami hiányzott, az a rutin, főleg a szöveg nélküli „üresjáratokban“, amelyek üresjáratok maradtak, és nem töltődtek fel a helyzet és motívum hangulatával. A négy „varjú“ együttesét (Gombos Ilona, Szabó Rózsi, Lengyel Ferenc és Várady Béla) dicséret illeti. Különösen Szabó Rózsit, aki tökéletesen uralta szerepét, és (Reginában) újra bizonyított, s nevetéséig, sőt lélegzetvételének stílusáig kerek figura volt. Vitázom viszont Várady Bélával (Máté). Nem tudom, miért hiszi Várady, hogy a paraszt figuráját agyon kell alakítania. Nem tudom ezt megérteni azok után, hogy Várady hasonló figurákat megfelelő kolo- ritban alakított már, annyira, hogy ezt a szerepkört rászabottnak ismeri a közvélemény, összetettebb szerepben, idegenebb formavilágban, mint a Kísértetek Engst- rand asztalosa, ő volt az előadás legpontosabb figurája. Tisztább volt Lengyel Ferenc Lukácsa. Zavaró elemként a táj és a köznyelv hangszíneinek olykori keveredése hatott. Ugyanezzel találkozhattunk partnernője, Gombos Ilona Eszterében is. Gombos Ilona új színnel lepte meg a közönséget, eddigi játékstílusától eltérő módon alakította figuráját, mégpedig sikerrel. Észtere a maga dörmögős groteszk- ségében jól hatott. Sajnos, itt-ott mind hangnemben, mind figurában visszaváltott eddigi stílusára. Gágyor Péter
