Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - FIGYELŐ - Moyzes Ilona: Janko Alexyra emlékezve
Valahol ott kezdődött az élete, ahol a falováé. Legrégibb emléke, első eszmélése, öröme és gyötrelme volt a ló. — A kis Jézus hozta — mondta az anyja. — Ez az én tavalyi Pejkőm, csak átfestettétek, és a karácsonyfát is ti csináltátok — sivalkodott Janko bátyja, mert ő nem kapott semmit. A kisfiú öröme elhervadt, mint a hirtelen kinyílt virág, s a gyermek — kétségek közt vergődve és akaratlan — átlépte a valóság küszöbét. A falovat az elkövetkező karácsony estjén a következő gyerek kapta, újra átfestve, új nyereggel, s ő nem kapott semmit, de nem árulkodott. Tizenkilenc éves koráig kísértett a faló a családban. Az utolsók már úgy kapták, kopottan, a sokgyermekes szülőknek sem erejük, sem pénzük nem volt többé, hogy a lovat karácsonyi díszbe öltöztessék. Janko érettségije után (amikor nem tudott mit kezdeni az életével), édesanyja halálakor ért véget a faló pályafutása a családban. Janko dobta ki a nyitott ablakon a kertbe, s az egyik lába eltörött. Janko útnak indult, hogy rendezze az életét, kenyeret keressen, és utolérje álmait. Egyszer a keresztútról a piacra tévedt, s akkor látta utoljára az ütött-kopott falovat, egy paraszt szekerén. Soha nem volt olyan beszédes a ló szeme, mint akkor. Ez a mi lovunk, adja vissza — könyörgött Janko a parasztembernek, de az belenevetett a fiú arcába, ostorával a lovai közé csapott, és elporzott az úton. Csak a faló nézett még rá sokáig vissza, szemrehányón — egy egész életen át. Életének második ajándéka nemcsak erős emlék, hanem sorsdöntő határkő is. Beteg édesanyja egy pozsonyi útjáról képeslapokat hozott gyermekeinek ajándékba. Jankónak, aki akkor már tizenegy éves volt, a pozsonyi vár képe jutott. Álmodozva nézte a képeslapot, s aznap sokáig nem jött álom a szemére. Emil nagybácsija ceruzát fogott, megrajzolta a várat, ceruzájával tornyot húzott rá, s a toronyra tetőt is. — így fogjuk felépíteni a kertemben, Janko — ígérte a bácsi, és betartotta a szavát. Másnap követ hordatott, s maga húzta föl a vár hegyét, amit agyaggal tapasztott össze. A várat magát Jankóra bízta, s a kisfiú nagy szorgalommal alkotta meg első remekét. A szomszéd bádogos pléhböl kalapálta rá a tetőzetet, s a tornyait is befedte. Miklós polgárai a csodájára jártak. — A fiam építette — dicsekedett az apja, s a család határozott: Jankóból építész lesz! Janko azonban gyönge legényke volt, és egyik nénje inkább a papi hivatást javasolta. — öreg napjaimra elszegődöm hozzád, vezetem majd a háztartásodat, meglátod, milyen jó dolgunk lesz — biztatta a fiúcskát. — Majd eldől, pap lesz-e belőled vagy építész — sóhajtott az anyja, s a fiú Losoncra került, egyik tehetős kéményseprő nagybácsijához, aki vállalta a taníttatását. Jankót nem érdekelte a sok tantárgy, amivel meg kellett birkóznia. Fogta magát, megfestette a gácsi várat és a losonci kálvinista templomot. Senki sem tanította festeni, mégis sikerült a két kép, bámulójuk és gazdájuk is akadt az egyik boltban, ahová eladási szándékkal bevitte őket. S míg tehetős, de gyermektelen losonci nagybácsija arról álmodott, hogy kéményseprői mesterségének folytatója és vagyonának örököse lesz, addig az ő lelkében a színek egyre erősebb forrásai buzogtak, és elkezdődött Janko Alexyra emlékezve 1894-1970 figyelő
