Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Emmanuel, Pierre: A szó szeretete
Pierre Emmanuel a szó szeretető (Részlet egy tanulmányból) Ifjú költő koromban gőgösen hittem, hogy közölni tudom a költészet értelmét. Ügy gondoltam, ha kifejtem keletkezésének módját, megvilágítom szimbolikájának logikáját, és képeit konkrét alapjaikra vezetem vissza, miközben föltárom a szellem legfinomabb működését, az elmondhatatlan érzéki lenyomatát — eleget tettem gondolataim igazolására, s olvasómat ezzel költeményem társszerzőjévé avattam. Csak jőval később értettem meg, hogy a legszorosabb magyarázat, párosulva a legnagyobb szellemi nyíltsággal, türelemmel és alázattal sem elegendő ahhoz, hogy a kívülállót beavassa egy költemény lényegébe. Minden ilyenfajta magyarázkodás csak szegényes mellékterméke magának a költői beszédnek. Az ige szeretet, s kifürkészhetetlen. Korunk nem kedveli a valódi beszédet: túlon-túl elkoptatta, s a szavak értelme eltűnt a terminológiák káoszában. Szín, súly, erő, ejtés és zengés: sohase retorikus felesleg, de teste a szónak, lényeg szerinti megnyilvánulása, melyben a szellem, a megtestesült értelem az általa teremtett formában megragadja önmagát. A nyelvet mi ajándékul kaptuk — a miénk —, hogy alakítsuk vele önmagunkat és a világot minden lehetséges jelzéssel, amire szellemünk vállalkozhat, anélkül, hogy önmagából kilépne. Mert ha a szó hűtlenné válik küldetéséhez, s nem törekszik adott teljességére, elveszti formáját, önmaga testetlen ideáljává válik. Beleesik a megosztott természet paradoxonéba: az anyag külsőségességével szemben hiába próbál absztrakciókat fölvonultatni, ezzel csupán ugyanannak a külsőséges világnak egy másik látszatát teremti meg. A modern szellem legfőbb kísértése, hogy azt hiszi, lehetséges tárgyától elszakadva, szabadon alakítania anyagát, anélkül, hogy számolna megtestesülésünk, a világgal való kölcsönösségünk tényével. Elszigetelődve, a szellem csak gyarapítja a megosztottságot: termékenységnek vélve tévedéseit, s meddőnek, sterilnek az egységet. A határtalan burjánzás végül is kiürülést jelent, perifériára szédülést, üres émelyt a lélek centrumában. A mértéktelen öntudat kifoszt bennünket, s hamis mindenütt-jelenvalóságunk nem más, mint a koordináták elvesztése. Szétfeszítve a szótárt, a specializálódás magát a szellemet osztja meg, értelmünket atomizálja. E szavak többé nem a lét egészéből szólnak: magányos alkatrészek csupán, miket egy csenevész lélek tett használhatatlanná. Elvágva a teremtő egységtől, épp a legemberibb, a legközösebb válik a legkétségesebbé. Ily értelemben még a technikai lexikon is kifejezőbb egy kisajátított nyelvnél: az egyik legalább rendezett ismeretanyagról szól, a másik viszont egy olyan világról, mit a beszélő formátlannak tart és illuzórikusnak. Túl sokat szólván — mindenről és semmiről —, az emberiség elfelejtett beszélni, elfelejtette a szavak és a megnevezett világ élményszerű azonosságát, a megnevezett világ és szellemünk identitását: azt a nagyszerű erőfeszítést, melynek segítségével szellemünk egész világot, és vele egy egész nyelvet tár fel a maga számára. Ez az erőfeszítés az ember legfőbb dicsősége — Valéry szavával: „a beszéd szentsége“ —, mely épp nem egyszerű készség, fajtánkra jellemző érzéki megnyilatkozás csupán. Az ige olyan akaratot hordoz magában, mely
