Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Emmanuel, Pierre: A szó szeretete

azt akarja, hogy a világ legyen, vagyis a nyelv egyszerre titokzatosan koncentrált figyelem, s ugyanakkor — amilyen mértékben csak lehetséges — a valóság kiáradása. Köznapi életünk birodalmában nincs több hasonló, az akarat e teljességéhez mérheti* megnyilvánulásunk. Szellemünk, amikor ez az akarat hatja át, nem ezt vagy azt akarja, hanem magát a létet, tulajdon akaratát: végre valóban van. Nem „valamiről kíván beszélni“, hanem önmagát kívánja kinyilvánítani.

S hogy ezt megtehesse, nincs más lehetősége, mint a közös tapasztalatok, a nép nyelve. Ki-ki úgy él vele, mint munkás a kéziszerszámával. A munkás szemében szer* száma annyit ér, amilyen mértékben sikerül hasznosítania, s szerszámának új értelmet, feladatot adnia anélkül, hogy megfeledkezne közös törvényükről, miszerint minden szerszám az emberi tevékenység folytatója kell hogy legyen. Minél több fölfedezést teszek vele, szerszámom annál több hozzáértést, azonosulást követel: s e teremtő barátság szinte személyiséget kölcsönöz neki. A legöregebb szerszám is képes ia fiatalság egyszeri és örök gesztusára, ha értő kéz a gazdája. Hasonlóképp: akkor tiszteljük meg és üdvözítjük a szavakat, ha velük az egyetemes értelmet és igazságot szolgáljuk. Még pontosabban: egyedül a szavak hű használatától remélhetjük — jó kézművesek módjára — az örökké újnak megismerését.

Soha, hála Istennek — sem a legihletettebb költő, sem a legmerészebb látnok, sem a legelvontabb filozófus vagy misztikus nem juthat túl saját szavain. Akik mégis átlépnek a nyelv határán, legtöbbször közönséges szökevények, kik nevetséges kalandra váltják fel a megtestesülés mindennapi kockázatát. Mi magunk is testet öltött beszéd vagyunk: soha, még a szimbólumok magasában se szabadulhatunk a szavak konkrét jelenlététől. Ha ez sikerülne, létünk szűnne meg vele. A legmeglepőbb képek is: mik új világot látszanak föltárni előttünk — csak megismétlései a nyelven alapuló valóságnak. Bármit teszünk is, a nyelvet nem mi teremtjük. A beszéd megadatott nekünk: része a Létnek, amiből egyedül önátadással részesülhetünk.

Azt mondom: kenyér. S e szó nem kell, hogy többet jelentsen e pillanatban az asztalon levő cipónál. Egyedül arra szolgál, hogy enyhítsem vele étvágyam. Mégis e szó, s a jelzett kapcsolat, mit e szó köztem és a megnevezett tárgy között felidéz, magában rejt számtalan más, a testi táplálkozástól merőben eltérő vonatkozást. Amikor pedig lényem egészével, minden figyelmemmel a Lét irányában nyitom meg szellememet ez előtt a szó előtt, mit értelme teljességében a nyelv s a közhelyek mélysége megteremt, hirtelen és csodálatosan valamiféle megmagyarázhatatlan jelentés ejt rabul, ami ugyanakkor, amikor megmagyarázhatatlan, messze a szabvány értelmezésen túl a legfinomabb elemzés számára is bő teret nyújt.

Az elemezhetetlen a költészetben körülveszi, de ss le nem rombolja, se össze nem zavarja az elemezhetőt. Ellenkezőleg: megtermékenyíti a kifejezhető fokozatok közötti vonatkozásokat. Szellemünk igaz megvilágosodást egyedül a nyelv megosztatlan használatától remélhet, amikor is ő maga lesz a beszéd. A nyelv e csodája, mely minden nyelvi leegyszerűsítésnek ellenáll, minden tudásunk fókusza; az a bizonyos „túl-azon-hogy“,- ami nélkül minden idea magára hagyatott marad; ugyanaz a csoda, miről a Genezis első fejezetében olvasunk, s mit fáradhatatlan újdonságában Ádám is érzett, mikor először nevezhette meg a világot; ez a kitörő beszéd ama boldog bizonyosság, Fiat, hogy a nyelv és a lét: egy.

Persze, aki kívülről kíván megismerni mindent, annak számára lehetetlen mindent egyben is látnia. Senki szelleme nem univerzális a szó kimerítő értelmében, mivel az univerzum maga is tenger nézőpont együttese, szempontok harmóniája, számtalan jelenlét kölcsönössége. De hányszor érzem magam is e harmóniát illúziónak! Ha nem érezném ösztönösen jelenlétem gyökereit önmagamban és a világban — jelenlétemét, mely mag, gyökér és középpont egyszerre —, soha, semmiféle aktualitás egymaga nem biztosítana arról, hogy bármivel is összefüggök, legyen az maga az ember, az emberi univerzum, vagy bármi, amivel szolidárisnak érzem magamat. Ellenkezőleg: napról napra mindinkább meggyőződöm arról — ismereteimmel növesztve az ismeretlent —, hogy tudásunknak nincs olyan pontja, mit végérvényesen elismerhetnénk. Ha mégis akad, az ember elvész benne; a történelem mértékével mit számít az egyes ember földi