Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)
A nép szereti, bálványozza Mátyást, s ő tudja, hogy hatalma a nép kezében van. A nép pedig szabad, mint a harmadfű csikó — akár Balassi Bálint Katonaénekében, akár Petőfi Arany Jánosnak küldött verses levelében, és a gyetvai Hudec Márton a Fekete Sereg kedvéért sem válik meg a szabadságot jelentő fokosától, a népi életét jelképező ködmönétől, természetes szépségét őrző nagy, fekete hajától — és világért sem húzná magára a német furcsa ruháját, akár Kalinčiak, Sládkovič kortársa és barátja Svätý Duch (Szentlélek) című novellájában a germánellenes szlovák kisnemesek. A Detvan kétségtelenül felidézi a Toldi hangulatát, témájával, epizódjaival, népet- nemzetet egyesítő mondanivalójával, sőt nem is csak a Toldira emlékeztet, hanem Miklósra és Kukorica Jancsira egy személyben, de hadd utaljunk itt még egyszer e párhuzamokkal kapcsolatban arra, hogy a kor parancsolt hasonló látásmódot a népi- ség kérdésében Petőfinek és Janko Král'nak, Arany Jánosnak és Sládkovičnak, s épp olyan hiba a magyar költészet hatását látni ebben, mint nem észrevenni vagy tagadni a két irodalom közös alapból induló párhuzamos fejlődési vonalát, vagy bármelyik részen megütközni azon, hogy a szlovák Martin Mátyása szlovák király, a magyar Miklós Lajosa pedig magyar király. A forradalom tavaszán a szlovák költők sorra köszöntötték a szabadságot — két okból is Petőfi plebejus hangján: egyrészt a szlovák nemesség jelentős részének nem szlovák öntudata volt, hanem magyar, szlovákságát patriarchális módon, főleg vallási életében őrizte, a század derekán modern politikai nemzettudatát teljes egészében magyarnak érezte, tehát a szlovák nemzeti mozgalom vezetőit, a költőket — köztük Sládkovičot — nemcsak forradalmiságuk, népi programjuk megvalósítása állította a demokratikus népforradalom mellé, hanem a szlovák nemesség-értelmiség jórészének elmagyarosodása — ahogy mondani szokták — elfajzása is. Plebejus voltukat ezenkívül — nem jelentéktelen mértékben — erősítette, hogy a márciusi forradalom vívmányai mint állampolgároknak, a szlovákoknak is szóltak. Ez jelentette az együttműködés, a közös út platformját — de a márciusi forradalom csak a magyar nemzetet ismerte el a hazában, s amint más nemzetek a népforradalom mellé a saját nemzeti, legalábbis nemzeti-kulturális programjukat is meghirdették, ezt már a sok külső és belső problémával küszködő magyar politikának nem volt ideje másnak látni, mint a magyar nemzet elleni pánszláv törekvéseknek. Sládkovičnak a Detvan elemzése során bemutatott népi realista — demokratikus népforradalmár — eszmeiségét teljes öntudatában érte március tizenötödike. „Feledd, anya, hogy fáj, ha gyermeket szülsz, hisz fiad majd szabadon éli Szabadság születik: sok nemzet egyesül, a világszellem így ítél! Feledd el véred, izzadságod, paraszt, tiéd kicsiny földed, magadnak aratsz, hol pihensz, viskó, de sajátod, múltad nyomorult, de jövőd boldog, látod?" A világforradalomnak s a magyarországinak is természetes összetevője, velejárója volt a teljes nemzeti felszabadulás. És itt torpan meg a szlovák forradalmi költészet. Sládkovič így fogalmazza meg ezt a megtorpanást: „Agyam zaklatja egy furcsa gondolat! Lelkünk rab — testünk szabad! A szlovák rab — az ember szabad!" Nincsenek szlovák iskolák, a népi felszabadulást nem követheti a nemzet dicsősége. „Magyar testvérek, míg a barátság nem lel itt állandó tanyát, ajándékotok olyan szabadság,
