Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)

Sládkovič felismerte, hogy a test szabadságát a demokratikus népforradalom megteremtette, de a XIX. század derekának a polgári forradalomra egyébként sem érett Magyarországában a nemzeti probléma még magyar szempontból sem másodrangú — a szlovákság szempontjából pedig egyenesen létfontosságú kérdés. Az irodalom nyelvén szólva: a Detvariban győzedelmeskedett népi realizmusnak ilyen körülmények között meg kell hajolnia a nemzeti romantika előtt, a közös hazában, közös utat járni akaró hazai történelmi valóságelemeknek helyet kell adniuk a romantikus szláv gondolatnak. A szlovák nemzet szellemi vezetői új utakra kényszerülnek irányítani népüket.

Sládkovič is nehezen ocsúdik a szabadságharc bukása után. A szlovákságra éppen olyan súllyal nehezedő abszolutizmus világában Aranyhoz hasonlóan ő sem képes visszatérni a népi realista szemlélethez és programhoz, hanem a nemzeti romantika segítségével őrzi a szabadság emlékét — de azét a szabadságét, amely csak az emberi és nem a nemzeti jogok szempontjából valósult meg valamelyest. Ezért kerülnek előtérbe költészetében a szlovák romantika szláv elemei, amelyeknek ugyanaz a funkciójuk, mint a magyar múlt balladai homályának Arany költészetében, s Sládkovič hazai témafeldolgozásai, mint Zrínyi-eposza és mások a szláv gondolat romantikáját sugározzák.

Élete utolsó éveiben, a kiegyezés még friss és mégis annyi ellentmondással terhes levegőjében, a sajnálatosan fokozódó kényszerasszimiláció kezdetén Sládkovič így kénytelen búcsúzni a magyarságtól Miért tartotok minket semminek című versében:

Nem tegnap kerültünk közétek, hanem ősi nép vagyunk, szláv világunk történelme tiszteletre méltó, s ma is a fél világ szláv, nem keveredtünk másokkal, mint ti, nekünk is vannak katonáink, váraink, múzeumaink, országgyűlésünk, kereskedelmünk, szabad nemzeti életünk, mi is ezer éve hordozzuk Krisztus keresztjét és mondjuk ugyanazl a Miatyánkot, mint ti, könyvek millióival szántjuk a tudományok mezejét, nekünk is vannak prófétáink és világhírű művészeink. S lám, ti gőgösek vagytok, pedig ti dúltátok szét az Elbát, a Baltikumot, a Dunát és a Moldvát magába foglaló nagy hazánkat, s hoztátok fejünkre Isten büntetését. Igaz, mi is bűnösek vagyunk, nem hallgattunk őseink szavára, hozzátok simultunk, s az eredmény: pusztulunk saját otthonunk küszöbén. De az ég haragja nem pusztította ki tövestül fajtánkat, s fúj már felettünk az újjászületés szele. Az ítéltetett számunkra, hogy nélkületek létezzünk, mert idegenek vagyunk számotokra, s így más a mi feladatunk.

Ez dióhéjban Sládkovič öröksége: költői fejlődése a szláv romantika nemzetébresztésétől a hazai gyökerű népi realizmuson át vissza a szláv romantikával, mint egyetlen megmaradt lehetőséggel nemzetet menteni vélő költői alapálláshoz. Ez azonbar már nem a Marina és Detvan költőjének feladata volt, s a forradalom utáni művei a szlovák irodalomtörténészek egybehangzó véleménye szerint is erejüket vesztve nem emelkedhettek többé nagy alkotói korszakának színvonalára.

A kérdés ma már a SládkoviC-örökség kezelése. Mint minden halhatatlan életműnek az övének is van mondanivalója minden kor számára. Az úgynevezett hungarocentri- kus, magyar szemlélet a népi szlovákot, a szelíd poétát, a magyar történelem feldolgozóját látja benne. Még Gáspár Imre is hiába érzi meg emberi és költői nagyságát s adózik a fiatalember bámulatával művészetének, lelkesedése csakhamar megtörn! kényszerűi szlovák-szemléletén: nincs önálló, modern szlovák kultúra, hanem a magyar történelemmel korántsem ellentétes szemléletű népi líra és epika érdemel figyelmit adtak a danaidák! Szabadító — vigyázz e névre, elvégre

mely láncot hoz a másik népre, maga rabszolgaság népet Szeresd a szlávokat, e népeket; vesszen a gőg, az úrhatnámság, baráti kéz fogjon kezet, céljaink egyek legyenek, igaz legyen a szabadság!"