Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)

költemény"-nek nevezi első magyar fordítója, Podhradszky Lajos is — a legilletékesebb pedig, maga a költő egyszerűen csak „énekek"-nek.

Ennél is nagyobb problémát okozott az irodalomtörténetben a Marína-énekek szerkezetének megállapítása. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a kör-formát tekintjük szerkezeti alapnak: a szépség, a szerelem dicsőítésével kezdődik a mű, s avval is fejeződik be, mintegy jelezve az Alfát és az Omegát, az élet legfőbb értékét és mozgató erejét, a szépséget és a szerelmet. S e legtökéletesebb, önmagába visszatérő vonalon belül váltakozik mindig szerves egységben — körön belül — maradva a költő mondanivalója. Cselekménye nincs a Marinának, de a fenti körön belüli gondolathullámzás — maga a cselekmény.

A Marina a szépre vágyás dala. A költő múzsája, a selmeci Pischl lány csak az érzelmeket kavarta fel Sládkovičban, mert az ő Marinája túlvllági lény — Stefan Kröméry szavával élve — olyan lány, aki élő anyától sohasem születhetett. Anyja a költő zengő szíve, apja a világmindenség. Nem a földön él, hanem a föld él benne. Rafael-képek, a végtelen óceán, a dévényi Vlaszta, Xantlppe, csókolózó galambpár, a San Pietro előtt térdeplő lány — mindez Marina, a szlovák Madonna, akit Sládkovič teremtett és adott át népének. S ebben a látomásban nem zavaró az sem, hogy húsból- vérből való, hiszen ez annál inkább kiemeli eszményi alakját. És emellett lehet garami sellő is, a Walhalla istennője, akit azonban Franklin mágnese, a modern technika vonz a költőhöz. Marina igazi, előrevivő szerelem, aki küzdelemre lelkesíti a költőt, ahelyett, hogy menekülésre késztetné a zord világból, s éppen végtelen eszményisé- gével ad erőt Sládkovičnak, hogy népe konkrét, gyakorlati problémáival foglalkozzék, íme, az olyan gyakran idézett sorok:

„Hazám szeretem szép Marínámban, drága Marínám szép szülőhazámban, s e kettőt együtt ölelem.“*

A magyar olvasónak óhatatlanul Petőfi szintén örök érvényű sorai jutnak eszébe a szabadságról és a szerelemről vagy a Beszél a fákkal a bús őszi szél félelmetesen gyönyörű képei.

Ez a halhatatlan Mindenség-Marína állandóan kontrasztot jelent a kor sivárságával, amiből csak a jövőben való reménykedés fakadhat. A költő és Marinája menekül Herodes gyilkos szándéka elől, hiszen

„Ránk is így tör a sorsunk feketén, az anya te vagy, a hű atya én, zsarnok kor; fiúnk: a szeretet."

Ez a minden szomorúságon, sivár jelenen áttörő biztos jövő-hit, a megváltó, akinek el kell jönnie a szlovákság számára — ez a Marína-énekek egyik alapvető gondolata, akár az Arany János Ráchel-verseinek borzalmán átvilágító reménysugár, a mégis megszületett Krisztus. Kétségtelenül megvan itt az alvó szlávság — szlovákság herderi képzete, s e nagy messiás-születés és megváltás annyira biztos jövő, hogy a költő felkiált:

„Vak vagyok, kár volt sírni s patakkal ontani cseppig könnyemet."

A Duna-menti népek nagy alkotói igen sokszor érezték és énekelték a mitológiai átkot, hol Szvatopluk korának gyilkos testvérharcaként, hol a Mohácsot hozó nemzeti viszálykodásként, széthúzásként. Ez szólal meg Sládkovičnál is:

„Bús átok alatt nyögő harangok hangfa: dalom is ily szerény ... s az istenség hangja a megalázott völgy fölött mennydörög.“