Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)

Megalázott völgy — átok alatt a hegy — íme, a sebzett szlovák lélek szerény hangú dalosának sóhajtása. És még csak nem is fújhat harci riadót, hanem a jövő-hitre s a dalok erejére inthet csupán:

„dal kell, hallgatni nem szabad!"

A Szitnya-hegy a szlovákság szimbóluma. Büszke oszlopai a régi századok. Hírnevét teuton irigység — a germán átok — gyalázta, s a gyalázatot Szitnya népének térdre- hulló jámbor hite moshatja le, hiszen a hit hegyeket mozdíthat el.

„E dicsőséget egy pillanatra fellelkesülve láttam én, midőn szerelmem, vágyam hatalma ott szállt a szirtek peremén."

Marina a költő légies, képzelt kedvese, talán néhol a Pischl lány külső szépségével

— de mindenképpen a szlávság és a szlovákság istennője, akit tulajdonképpen — formai szempontból — csak külső szépsége választ el Kollár Minájától. Ám ami a Slávy dcérá bői hiányzik, az megvan a Maríná ban: az égi tünemény, az istennő mellett a szlovák ifjú nagyon is földi problémákkal foglalkozó figurája, az ugyancsak romantikusan ábrázolt, de népi alak:

„Ott jár az ifjú erdeink árnyán, lelke virága szép dala.

Hajdani ének nem zeng a száján, sem istenek diadala.

Dalában nem dúl ősök csatája, a rossz szomszédok átka se bántja, sem vad vezérek ostora.

Szívéből száll a szerelmes ének, s benne jövő remények égnek, míg dala búsan száll tova."

íme, a szlávság, a légies Marina és a hazai táj szülte szlovák legény összefonódása. S ez a haza a Szitnya-hegy, de ormáról látja Kecskemétet, a Bakony erdejét — s hazája az is. Azzal a természetes idegenkedéssel nézi ugyan a síkságot, amivel Petőfi híres sorában a zordon Kárpátokat, és pontosan ez az idegenkedés a természetes és emberi mindkettőjükben. Petőfi az Alfölddel szimbolizálja hazáját, Sládkovič Szitnya hegyével. A szlovák ifjúról dalolva nem a szláv mitológia képzetei törnek elő, mint ahogy Petőfi sem ősmagyar vezérekről énekelt Vörösmarty stílusában. S ez a Marina ihletésére fölfedezett haza a valóságba visszavezető út, a gonosz tündér csábításának visszautasítása:

„Tündér, maradj csak fényes egedben, halandók útja földre köt engem, itt küzdőm át az életet.“

így egészíti ki egymást a szláv mitológia és a történelmi haza valósága, s a költő ezt tudatosan vallja is:

„Ifjú vár hazád, vár nemzeted, törvényét szegned nem szabad ...

Nemzetem képe marad a Garam, de ez a kép csak víz, mi haszna van?

Lélek a szlovák nép hite!"

Nem lenne teljes a Marína-kép, ha nem emlékeznénk meg e gazdag mondanivalójú költeménynek a szerelemhez, a múlthoz, a hazához, a néphez és a jövőhöz szervesen