Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon
— Mindig reszketnem kellett érte. Mindig. Persze, most már tudom, hogy kár volt. Vad volt és fékezhetetlen, talán ez a titka minden sikerének. Persze a két gyerek- szülés lecsillapította egy kicsit... Helén ismeri Margitot, és kerüli, ha csak lehet. Mindig félszeg és tehetetlen lesz a közelében. Emlékszik első találkozásukra, diadal és kudarc volt egyidőben ez a találkozás. Margit hatalmas, sötét, maga a szépség és erő. Ö még törékeny és pelyhes fióka volt akkoriban. Testében jóformán még be sem fejeződtek a nővé érés folyamatai. Szűz volt, és örökké éhes. Mikor János mellé került, az első két évben csak evett, evett, ismerkedett az ételekkel, ízekkel, illatokkal. Egy varázslatokkal teli birodalom lett a világ, amelyben ámulva járt körbe-körbe, János gyönyörűségére ismergetett és kóstolgatott. Kézenfogva vezették, s ő hagyta magát, ezt az egyet adhatta csak viszonzásul mindenért; az alkotás örömét. Mert őt János formálta ilyenné. Q, Margit! Margit egy almafa. Tavasszal virággal, ősszel gyümölccsel ágain. Két szép fiút szült Jánosnak. Szegény János, drágán fizettél az én meddő orchideáimért — János arca elsötétül. Megint egy emlék? — Egyszer azt hittem, megölöm. Szokás szerint valamin összevesztünk, nem tudott uralkodni magán, és megütött. Engem. Nekimentem, de egy pillanatra lefogta a karomat, aztán mikor érezte, hogy ő lesz a vesztes, ügyesen félreugrott, be a szobába, és magára zárta az ajtót. Nem tudod elképzelni, mit éreztem akkor, ököllel mentem az üvegnek. Persze elöntött a vér, erre aztán mindketten kijózanodtunk. Ezt már ismerte Helén. Ez a seb gyógyulatlan maradt. Margit és János! Két azonos töltésű pólus, két szörnyű erőtér. Margit acél, s János szikrázott, kicsorbult rajta. — Még most se tudod megbocsátani neki? — Mit? — A vereségedet. — Nem volt az vereség. — De az volt. — Helén érzi, hogy messzire ment. — Hidd el, ha akkor a fájdalom le nem vezeti azt a... nem is tudom minek nevezzem, talán egy pillanatnyi őrület volt, szóval megfojtom, vagy összetaposom, vagy mit tudom én ... — Akkor is te lettél volna a vesztes. — Lehet. Lehet, hogy igazad van, nem vitatkozom. — Félek tőled. János megdöbben, oldalra kapja a fejét. — Ezt nem ... kicsim, ezt nem mondhattad komolyan! Helén már maga sem hisz abban, amit mondott. — Mondd meg őszintén, bántottalak valaha? — Nem. — Na ugye. — Akarattal nem. — Máshogy se. Tudom, néha ingerült vagyok, de ez sosem ellened irányul. Értsd meg, Helén, nem ellened: érted történik minden. Nincs más célom, mint hogy te szebb, gazdagabb és boldogabb legyél. Ugye, érted? — Igen. És köszönöm ... A kar megint ölel, megint hódít és kényszerít. — .. . azért, mert nagyon szeretlek. János még beszél, kérdez, magyaráz, de Helén már csak udvariasan jelzi, hogy jelen van. Száz métereket emelkedtek a megtett út során, már az utolsó szakasz következik. Kiértek a köd és a szemerkélő eső zónájából, a levegő olyan, mint a kék kristály. Idelátszanak a közeli hegyormok, s egy lapos tetejű hegy fekete gyapjából már ágaskodnak a szállodák meghökkentő alakzatai. A kocsi és János nekiveselkednek az utolsó kaptatónak, de Helén képzelete megelőzi őket. ö már a szőnyeggel borított lépcsőkön szalad felfelé. A folyosó egyik vége kávéházba, a másik étterembe vezet, a közepe táján pedig két
