Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon
lépcsőfok a haliba, a portáskisasszony foghíjas mosolyának hálójába torkollik. A folyosó és a foghíjas mosoly közti átjárót balkéz felől egy üvegszekrény keretezi, amelynek polcain valódi nyugati cigaretták és hamis hazai folklór kínálgatják szerénytelen áraikat. A szekrény hátsó üveglapját néha — nem tudni, milyen okból, talán a szobáért tülekedő turisták elriasztása végett — kihúzzák a helyéről, s ilyenképpen egy hatalmas, csupasz üveglap őrködik a fent pihenő békés polgárok éjszakai nyugalmán. Az üvegfal mellett még mindig marad elegendő hely, de ugyan ki merészelne a beavatatlanok közül átkelni rajta! Helén elsiet a folyosó karosszékeiben gubbasztok álmos és reménytelen tekinteteinek sorfala előtt, aztán megtorpan. Egy üres fotelhoz megy, leül, hogy megvárja Jánost. Amikor először lépett be ide, a fény, a pompa és a szokatlan díszletek káprázatában, mint egy megvakult lepke, nekicsapódott az üvegnek. Ha János el nem kapja a karját, átrepül rajta, és cserepekre zúzza a nyaralásukat. Az akkori rémület rántja görcsbe azóta is a testét, ahányszor erre a pontra ér, akár a helyén van az üveg, akár nincs, egyedül nem mer a haliba lépni. Előreengedi Jánost, mögötte biztonságosabb. Karjába kell kapaszkodnia, az ő kijelölt útjain kell járnia, akkor nem érheti semmi, semmi szokatlan és kellemetlen nem történhetik vele. Az ő útjain minden fényes. Nevetséges, hétköznapi tárgyakká válnak az éjszaka ijesztő rémképei. Helén vár. Metszett csillárok fénye záporozik az üvegfalra, forró, olvasztott ezüst. Cseppfolyóssá válik a fal is, már egyetlen dübörgő zuhatag az egész. Fékezhetetlén áradatként zuhog a vízesés a mennyezetről, másodpercek alatt hűl kristályos-hideggé. Fehér tajték örvénylik Helén bokái körül, egyre nő, növekszik az ár, a dübörgés minden más hangot elnyel, már a térdéig érnek a habok, nemsokára a fejét is elborítják. Jéggé dermed a lába, nem tudja levenni szemét a zuh^tagről, amely már nem is a mennyezetről, hanem valami iszonyú magas szikláról zúdul alá. S a vízfüggöny mögül most átdereng egy arc, az az elűzött arc, az álmaiba könyörgött szobortest, szomjúságának egy korty- nyi itala; és feléje nyújtja a kezét, ujjai ívéről elröppen a hívás: — Gyere! Helén már derékig ül az örvénylő vízben, próbálja dermedt lábát, mozdul, még fel tudna állni. A fehér kőből faragott test előbbre lép, integet, száján érthetővé formálódnak a szavak: — Gyere, törd át a falat! De Helén nem mozdul, ülve marad. Némán int a fejével, nem lehet. ]oan Miró: Rajz
