Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon

Az éjszakai bár víziója.

Fény, színek és luxusdíszletek. Rideg előkelőség; Illusztráció a külföldi vendégek feloldott hangulata köré.

A bőrfotelokban fényesre tömött pénztárcák ülnek, hártyafülekkel, víz színű szemekkel. Nyitott zsebek és tenyerek sürögnek körülöttük. Az egyik az ő asztalukhoz sodródik, a pénztárcák idegen nyelvén kérdezi tőlük, mit óhajtanak. Mikor a félreértés kiderül, ráérős unalommal ballag tovább.

Helén szemében meginog a bárpult hajója, s a benne ülőkkel együtt lassan körbeúszik. Aztán kiszáll belőle egy sötét egyenruha, és tálcán hozza a két konyakot.

Már megint ez a feszültség, ez az idegölő vibrálás a belsejében; felugrani és elszaladni, valamit tenni, valamit, amit itt nem szokás, amit itt nem illik.

János cigarettával kínálja, rágyújt, koccintanak, s ez néhány percre még az asztalhoz köti.

Helén hátrasimítja nedves haját.

— Nagyon kócos vagyok?

Tudja a választ. János arca tükör, elégedett.

— Szép vagy. Szép és elegáns. Megnéztek, ahogy bejöttünk.

A válasz még sokáig visszhangzik Helénben, maradék nyugalmát is felkavarja. Végignéz magán, majd ugyanaz a tekintet körüljárja a falak mentén a termet. Egyre távolabbról lát mindent.

Látja saját ülő alakját, mint egy kicsiny fehér foltot, egy tengelyt, és idegen arcok küllőit körös-körül. Most megbillen a kerék, az arcok lassan körbefordulnak körülötte. Egyik kör jön a másik után, gyorsul a forgás, összemosódnak a színek és foltok, már csak egyetlen abroncsszerű arc kering a fehér tengely körül. A színeket sorra kiszórja magából a forgás őrült centrifugája. Eltűnik a hang, egyetlen monoton zúgás hallatszik csak valahonnan az örvényből, a mélyből. Kiszállna, már nem bírja tovább... hol van a vészfék, amibe két kézzel bele lehetne kapaszkodni? Hol van János? 0 ... végre ... ez friss levegő! Valaki kést dobott a küllők közé, fekete rés tátong az abroncson, onnan áramlik be a szél. Valaki szól, egészen ismerős a hang, egészen közeli, karnyújtásnyira lehet csak, acélhorog, az örvény falába akad, végighasítja.

János szólt már másodszor is. Helén utólag érti meg a kérdést:

— Rosszul vagy? V-i.. jLl

Int, hogy semmi baj. Csikorognak a fékek, a kerék megáll.

— Semmi. Megszédültem egy kicsit.

János alulról néz rá. A részvét és gyengédség függönyeivel hadakozik, időbe telik, míg elő tud bújni.

— Megártott a konyak, ugye?

Igazán kedves. Józanítóan. Hadd legyen igaza.

— Igen, azt hiszem, megártott.

Valaki pénzt dob a zeneautomatába, a műanyag kar lemezt emel a korongra. A varázspálca ütéseire feldübörögnek a dobok, s a Rolling Stones gitárok megkezdik sötét varázslatuk rítusát.

Helén torka száraz lesz, elszűkül, minden nyeléssel parazsat nyel. A beat-zene, az örök, csillapíthatatlan szomjúság rágja üregessé a testét.

Jánosra néz, akinek páncélján üresen kopognak a hangok. Hányszor próbálta már kihúzni ezt az elnehezült páncéltestet évei meglazult medréből, de nem bírt a súlyával! Ö maga is bokáig süllyedt már a sárba. Ha most kilépne, sziklás partot keresne! Keresnie sem kellene, hiszen ott kísért minden álmában a friss, hideg zuhatag, zaboláz- hatatlan partjaival, egy elűzött és vissza-visszakönyörgött test vakító szikláival.

Szerelmem!

Hangosan akarja mondani, hogy százkilométerek távolába is hallható legyen, de nem, most még nem lehet. Talán egyszer ennek is eljön az ideje. Egyszer féket vet a tajtékos testnek, és elmerül benne örökre.

Elzuhog a kép, csak a szomjúság marad, amelyet minden korty ital mélyebbre éget.

És itt marad a széles, olajos hátú folyam, leomlő partjaival, gondokkal rakott hajóival. János integet a túlsó partról:

— Gyere, menjünk.

Helén maradna még, de nem szól, lassan átevickél a vízen.