Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon

— Fizettél? — kérdezi, mikor János közelébe ér.

— Persze. Észre se vetted?

Szótlanul mennek a kijárat felé, a pincér fogadja köszönésüket, utánuk bólint, és megjegyzi magának, hogy lám, a ruha nem minden.

Kerülgetik az asztalok négyszirmú virágait, átvágnak a ráérők cigarettafüstjének hullámain, s már várja őket a kedves, ismerős sötétség, a feloldó, sejtekre bontó, gyógyító eső.

— Fázol? — kérdezi János, és átfogja Helén vállát, aki most olyan, mint a selyem- hernyó bábja. Szorosan körültekerte magát fehér csipkesáljával. Teste engedelmesen tölti ki a henger alakú báb üregeit, csak a feje és lába kunkorodik elő fázósan belőle.

De a gyomrában már ott fészkel a meleg, az ereiben keringő nesz felszabadítja, apró nevetésekre ingerli.

— János, Jánoska, vén medve, mikor táncolunk egyet?

— Amikor akarod, kicsim, csak ma ne.

— De én most akarok!

— Értsd meg, Helénkém, édesem, most képtelen vagyok... egy ilyen fárasztó út után, mint a délelőtti volt!

— Ugyan, csak nem ártott meg az a kis séta?

— Nem is... tulajdonképpen nem volt az olyan rettenetes, nem az a baj.

— Hát?

— Semmi, ne nézz rám így, igazán semmi különös, csak az az átkozott cipő hólyagokat tört a sarkamra. Most kezd csak igazán fájni.

— Szegénykém. Pihenünk két napot, aztán elmegyünk táncolni, ugye? Oda, ahol az a lengyel beat-együttes játszik, a Luna bárjába. Jó? És veszünk neked egy kényelmes túracipőt.

Helén olyan könnyű, hogy majdnem elszáll. János karja tartja csak a földön. Felváltva süllyed és emelkedik a vállán ez a súly, János bicegésének ütemére.

— Tényleg ennyire fáj?

János arca savanyúra görbül, bólint.

— Biztosan csupa vér a zoknim.

Helén elképzeli, amint János otthon leveti a zokniját, amit langyos, ragadós vérfoltok tarkítanak. Biztosan a mosdóba teszi majd, s a többi már az ő dolga lesz. A véres, mosóporos víznek sárgásrózsaszín a habja... Orrában már érzi a vér édeskés szagát.

Megrázza fejét, hogy messzire űzze a képet. Felkavarodott gyomrában táncra perdül az undor. Szétcsapja karjait, hogy friss, nyirkos ködöt öleljen a stóla nagy, fehér szárnyai alá. János karja lehull róla, s mintha minden egyensúlyérzéke a karjában lett volna, felbillent teste fájós lábára zökken.

— ... az a rohadt...! — szisszen fel a fájdalomtól.

És Helén válla engedelmesen simul az utánanyújtott kar alá.

János elindítja a motort. A bár zöld és piros neonbetűi szétfröccsennek a millió vízcseppel borított ablakon. Mozdul az ablaktörlő, s mint két óriás ecset, szétkeni a színeket a palettán.

öregasszony sötét alakja araszolgat végig a reflektorok sárga kötelén. A kocsi megindul, előre, hátra, körbe fordul, s az úttest fekete sodrába csusszan. Oszik az árral. Néha megnyikkannak a fékek, egy-egy kanyar majdnem partra veti. Kezek fehér foltjai keringenek a kormány láthatatlan körívén. Jó, biztos és erős kezek. Jólesik mellettük ülni és nézni, hogyan hámozzák ki az utat a ködből, a fenyők partjai közül. Ezeket a kezeket valami ismeretlen átok örök mozgásra ítélte. A cselekvés vízszintes, függőleges és kör alakú pályáján futnak serényen, mióta csak ismeri őket. Mindent helyette és őérte tesznek. A vibráló mozdulatok, mint egy érzékeny műszer mutatói, azonnal reagálnak még a gondolataira is. Elég egy érmét dobni az automatába, s már indulnak is, végzik beléjük táplált funkcióikat. Mi lehet ez az érme? Helén maga sem tudja. Az arca, a teste? Vagy csak a puszta jelenléte? Akármi is, úgy érzi, hamis és értéktelen. Mit tegyen? Mit, mit is kellene tennie, hogy legalább egy kicsit hasznosabbá váljon? Tanulni. Nem, arról már lekésett. Dolgozzon? Vállaljon valami állást, akármit, csakhogy kitöltse felesleges idejét? Ebbe meg János nem egyezne bele. Nem vagyunk