Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon

Helén megborzong. Ruhája átnedvesedett, minden mozdulatnál nyirkos tenyerek érintik a testét. Torkában lassan feloldódik a csend keserű íze. Szeretne mondani valamit, de János megelőzi:

— Megnézzük holnap a folytatását?

Mi az? Miről is van szó, minek a folytatását? Ja, persze, a film! Szeme előtt filmkockák sora pereg, színek és képek váltakoznak, gördülnek előre-hátra, míg végül megáll a sor. Darabokra hullik, csak egy kép marad egészben. A főszereplő arca,, jellegzetes mosolyával, fekete fürtjei, a felnyílt ajkak valószínűtlenül fehér fogsora. Az arc, amely az előbb még zuhant és emelkedett, most hirtelen megmerevedik, önmaga fényképe lesz. Helén nem tudja bizonyosan, akarja-e még egyszer látni ezt az arcot, amely az ő arca helyett egy másik, színes arc fölé hajol élethű vágyakozással.

— Nem tudom — tétovázik —, majd meglátjuk, milyen kedvünk lesz holnap.

Mondhatott volna igent, vagy nemet. Valóban, választania kellett volna két lehetőség

közül, hiszen János nem szereti a kitérő válaszokat, de nem tud dönteni. Furcsa két szó ez az igen és nem. Ogy hangzanak, mint az ajtőcsapódás, és Helén fél a csukott ajtóktól. Sosem tudhatja, nem zárultak-e be örökre.

Érzi, János elégedetlen. Mást várt, mindenesetre igent. Eddigi kábult szótlanságát ellágyulásnak vette. Ettől mindjárt erősnek érzi magát.

— Nem nézem meg.

— Miért?

— Nem tudom megindokolni. Egyszerűen nem vagyok kíváncsi a folytatására.

Az ajtó! — jut eszébe, és erősen fogja a kilincset, nehogy kinyíljon. Ez a becsapott ajtó most az ő veresége, de felér egy győzelemmel.

A fények és árnyékok résein lassan előbújnak a hangok. Az aszfalton surranó autókerekek, a szertefröccsenő tócsák hangja, a járókelők monoton, vagy élénk párbeszédei, nevetések, mintha az úttest vizes tükrében heverő fénycserepekből kunkorodnának elő.

Ebbe a képbe hajol bele János kérdező arca, amelyről nem tudja, milyen lehetett az előbb, de most az ő valóságos és egyszerű János-arca volt.

— Nem tetszett a film? Azt hittem... — Nem fejezte be.

Mit hitt vajon? Micsoda kérdés? Micsoda felderítetlen homály, amelyben a kérdések János tapogatózó csápjai... Most már tudja, hogy erős lesz. Az erősek igazságtalanok.

— Tele volt ízléstelen jelenetekkel.

Utánagondol annak, amit mondott, a szavak idegenül rezonálnak a fülében, és egyre távolodnak.

— Mire gondolsz? — kérdezi János. — A verekedésekre? Tudom, nem szereted az ilyesmit.

— Ö, dehogyis. — Kár, hogy eszébe juttatta, ezt el akarta süllyeszteni jó mélyre.

Vér, vér, sebek, egészen élethűen megjátszott kín, halál. Torokba, mellbe, hasba futó

penge. Akasztott ember szőrös, fehér lábszára hintázik, mint az inga jobbra-balra, egy szörnyű óra ingája. Sóhajok, könnyek és nevetések a nézőtér egyarcú, ezerszemű masz- szájából. Az idő és halál borzalmas óraütései, tikk-takk, kések, kardok, kaszák! Nem! Nem! Elég!

— Nem, nem arra gondolok. — Nem akarok gondolni rá, elég, mást, mást, valami mást keresni. Mi volt még? Kastély, hálószoba, forró heverő, arany, arany, a fiú keze az asszony arcán, nyakán, mellén. Szemérmetlen, érzéki játék a vággyal, odaadás és birtokbavétel, az aktus látszatát keltő csúfondáros játék a kamerák láthatatlan kulisz- szái mögött... és most meg kell mondanom, mire gondolok, miért tetszett, miért nem tetszett, valamit mondanom kell, ami tárgyilagos, ami azt a benyomást kelti, hogy „ez az én véleményem“.

— Maga a történet érdekes. Szívesebben láttam volna fekete-fehérben. Valóban nem rossz. Kár, hogy konzumfilmet csináltak belőle.

— Ez igaz — bólint János. Ez a válasz az ő szájaíze szerint való.

A gyalogjáró ovális térré tágul, az autó szürke foltja zárja le kijáratát. János megcsörgeti a kulcsokat, de mielőtt kinyitná a kocsi ajtaját, eszébe jut valami, megáll:

— Gyere, igyunk egy konyakot.

Helén felfrissül:

— Az jő lesz, igyunk.