Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Mikola Anikó: Át az üvegfalon
Mikola Anikó út az üvegfalon Jön a nagyjelenet: premier-planban a hősnő könnyei, a szépfiú torzonborz feje. Éjszakai sikátor, lobogó tűz, újjáéledő szerelem. A felrobbant színek vakító esőként hullanak a nézőtérre. Előbb halk zene, majd crescendo, forte, fortissimo — és vége. Sárga fény ömlik végig a termen, a padsorok felkavart hullámaiból sápadt arcok vetődnek felszínre tátogva, fuldokolva, mint a mélytengeri halak. Helén messziről látja magát, amint János karjába kapaszkodva, kábán botorkál lefelé a lépcsőn. Csak most az egyszer ne nézzen rá, gondolja, ne kérdezzen semmit, nem tudna válaszolni. Szájában megkeseredett a hallgatás. Végre kiérnek az utcára. Hűvös eső szemerkél, a szürkületet halvány köd oldja fel. Mélyre szívja a nyirkos levegőt, szeméről mintha hályog oszlana lassan. Elengedi a férjét. Hálás neki a csendért, bár érzi, nem tapintatból ered, merő véletlen lehet. Szeretné tudni, mire gondol most János. Talán egy percre visszaidézi a filmet. Nem mer ránézni, fél, hogy rajta is ott lesz az álarc, mint a kifelé özönlők arcán. Az álarc: a főhős elmosódott arcának színtelen fényképnegatívja, amelyet az utca végéig hordoznak magukkal, de talán még tovább is. Talán az első tükörig, amelybe belenéznek. Akkor az álarc darabokra törik, és csörömpölve a földre hull. Helénnek az utóbbi időben már nem kellett tükör. Most sem. Érzi, hogy az angyalarc merev kérge alól kinyúlik orra, álla, a duzzadt ajak elkeskenyül, s az ő szája formáját ölti fel, az üvegcsillogású tószemek tükrét felkavarja a beléjük dobott kő, és iszapszínűvé válnak; szeme alá kiülnek járomcsontjai, fakó bőréről, fáradt vonásairól a maradék viaszos simaságot is leáztatja a permeteg eső. Kész. Ez már az ő arca. Az ő tökéletlen arca, amelyet idővel megszokott, és már vállalni is mer. Mire gondolhat János, és vajon hol tart az átalakulással? Szeretne ránézni, de nem mer, nem teszi, jobb a bizonytalanság. Eszébe jut a délelőtti séta az erdei úton. A turistamenedékház, ahova betértek egy kávéra. Jólesik visszagondolni rá, mert az eltelt hét alatt sehol sem érezte olyan jól magát, mint abban a kopott, öreg faházban, a szakadt viaszosvászon borítású pádon, az egyszerű fehér abrosszal terített asztal mellett. A kévé híg volt és hideg, a limonádéban érezte a hegyipatak kesernyés hólé-ízét. A sarokban gúlákba rakott, tömött hátizsákok várakoztak, fáradt, elázott turisták hétköznapi gondjaival tele. Ott minden érthető és természetes volt. Délelőtt, abban a kis faházban, azt mondta Jánosnak, hogy úgy fest, mint egy javakorabeli olasz filmrendező, már csak a pipa hiányzik a szájából. János meglepetten nézett rá, és sietve nyugtázta, valóban, ő is úgy érzi, jól állna neki a pipa, egyszer majd meg is próbálja. S a keze után nyúlt, megsimogatta, talán hálából az ötletért. Arca megváltozott, kisimult, merev álarcot látott átderengeni János elégedett vonásai mögül. Az a szoborfej akkor hosszú időre kettőjük arca közé fészkelte magát.
