Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Švantner, František: A paraszt
— Majd elválik. Éppen a bakancsát húzta le, azután egyszerre vetette le róla a nadrágot meg az alsót. Mindent egyszerűen ledobált az útra. A szél nyomban felkapta a rongyokat, és szétszórta a mezőkön. Az éjszakába kétségbeesett segélykiáltás hasított. De a paraszt ugyanakkor elégedetten gondolt rá, hogy a hang nem olyan erős, hogy a vihar zúgásán áthatolva eljusson odáig, ahol messze maga mögött hagyta az utolsó külvárosi házacskák apró fényeit, attól sem félt, hogy ebben az ítéletidőben találkozik valakivel az úton. S éppen ettől jókedve kerekedett. Mint aki jól végezte a dolgát, a lovakhoz ugrott, megmarkolta a gyeplőt, az ostort, gyí, te, mondta, mintha nem történt volna semmi. Nem ült fel a szekérre. Különben, még meglátja. Egy kicsit megy a szán mellett, hogy átmelegedjen. A lovakat is fognia kell. Mégis túl erős a szél. Minek viaskodna vele, hiszen most már nem fontos, hogy egy órával korábban \?agy későbben ér haza. A csupasz férfi egy ideig veszkődött még a szekérderékban, de nem volt kitartó. A szél vad lökései visszakergették torkába a hangot, s keze, amelyre feltámaszkodott, gyorsan elgyengült. Azután engedelmesen visszagöngyölödött a szalmára, mert az életből már csupán ez a lehetőség maradt: összegömbölyödni és megmerevedni. Míg orvos volt, néhányszor boncolt megfagyottat. Mind egyformán össze voltak gömbölyödve, mintha kezükkel átfonva a lábukat, bukfencezni akarnának, vagy mintha tábortűz mellett ülve érte volna őket a halál. Most hát éppen azokra a merev kuporgókra gondolt, akiknek el kellett tördelni a végtagjait, ha rendes koporsóba akarták rakni őket. A kisfiáról már megfeledkezett. Majd felneveli a világ a maga módján. Fölötte kavargott a bősz förgeteg. A vad északi szél végre megtalálta az áldozatát. Először ugyan habozott egy kicsit, mert ilyen eset bizony nem fordult még elő a gyakorlatában. Azok az emberek, akik január közepén megfagyás szándékával nekivágnak a hegynek, rendszerint több ruhát fölvesznek, bebugyolálják magukat mindenféle gyapjúsálakba, bundákba, ezért előbb mindezen a kacaton át kell törnie, ha a szívükig akar férkőzni, a meleg forrásához, ez a fickó pedig itt egészen csupasz, semmivel sem szándékozik védeni vékony bőrét. Ám rövidesen leküzdötte pillanatnyi gyengeségét, s csak annál mohóbban vetette magát a szerencsétlenre. Mért akadna fenn olyasmin, hogy valaki harc nélkül akarja megadni magát neki? Ez nem az ő dolga. Mindenféle szeszély lakozik az emberekben. Az egyik lassan akar meghalni, s minden lehetőséget kihasznál, hogy meghosszabbítsa a szenvedését, mások mintha versenyt futnának. Öt ez nem gátolja. Az eredmény mindig ugyanaz, mert minden esetre kipróbált módszere van. A paraszt bízott a szélben. Csak az idővel nem volt sehogy sem kibékülve. Bárhogy forgatta is fejében, mindig az jött ki, hogy az út hazáig legfeljebb két óra hosszat tarthat. Ezt pedig kevésnek találta. Fél napig is eltarthat, míg megfagy az ember. Sőt, hallott olyan esetről is, hogy egy erdész elbolyongott az erdőben, három éjjel, három nap ott feküdt a fenyőfák alatt a hóban, azután megtalálták, hazavitték, és forró téglákkal melengették, s két hét múlva újból kimehetett csapdát állítani a rókáknak. Nos, hátha ez a módszer is csütörtököt mond, és ha egy még nagyobb koldust szállít haza? Ah, már a gondolatától is nyugtalan lett. Inkább elszánta magát, hogy viseli a hideget. Minden fordulóban, ahol a szél legvadabbul támadott, megállította a szánt, 'mintha a lovakat jutalmazná pihenővel, noha látta, hogy ez sehogy sincs ínyükre. Hanem amikor a dombra vivő utolsó kanyarban a szekérhez lépett, hogy meggyőződjön, milyen munkát végzett eddig a szél meg a fagy, teljesen megnyugodott. A szalmán már csak hideg test feküdt, amely nem adott életjelt, pedig előttük volt még a nyitott út a széles átjáróban meg a lejtőn le a völgybe. Addig akár tízszer is megfagyhat, ráér jégkupaccá változni. Kapóra jött ez a parasztnak, mert odafönn el kell haladnia a Megfeszített előtt. Egész úton kínozta a gondolat, hogy is csinálja. A Megfeszített szüntelenül az úton tartja átható tekintetét, figyelmesen megnéz minden arra járót, mintha a lelkiismeretét faggatná. Aligha volna kedvére, ha ebben a hidegben mezítelen embert látna a szánján. Lám, most elkerülheti ezt Is. Mi sem változik, ha rádob egy darab posztót a lélektelen testre, hogy ne hasson olyan nyomorultul. A halott csak az ítélet napján támad fel, ültesse akár lóra, a megdermedt szívbe nem varázsolja vissza az életet a forró nap sem, nem ez a kevés kigöngyölt gyapjú. Hát megteheti. Bizonyságot tesz így a felebarátja
