Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

iránti szeretetéről is. Bizony. A lelkiismerete ezt parancsolja. Hanem ő áldozatosabb tettre szánta magát: ledobta magáról a meleg bundát, beburkolta vele az összekuporodott testet, azután még letakarta posztóval. Hadd élvezzen egy kis meleget, amíg leérnek, ö már majd meglesz valahogy. Van meleg alsőneműje, azon vastag gyapjú- szvetter, kabát, aztán meg, úgy látszik, jó meleg a vére. Ügy ám, éppen most derült ki. Alighanem a megerőltető gyaloglásnak köszönhető, amint szél ellen, magas hőtorlaszokon át vergődött előre, mert a mozgás k'itüzesíti az embert. Hát mehet csak így, könnyen, sőt újból felülhet a szánra, és szabadjára engedheti a lovakat, mert nem fél a csípős széltől, nem fél a hidegtől, semmitől sem fél, rettenthetetlennek, szilajnak érezte magát, mintha valaki elvett volna az éveiből.

A lovak tüstént kihasználták az alkalmat. Mikor észrevették, hogy ismét szabadok, s a gazda a szekéren ül, fürge lépésekkel elindultak, s habár a túlsó oldalon lefelé vitt az út, nem törekedtek lefékezni a nekilódult szántalpakat. Vágyódtak már a meleg istálló után, s igyekeztek kiűzni a hideget tagjaikból.

Az udvaron a gazdasszony fogadta őket lámpással a kezében. Még nem aludt. Elhatározta, hogy megvárja az urát. Egész idő alatt az Istenanya képe előtt térdepelt, és az üdvözlégyet mondogatta. Ezt tette mindig, ha volt egy kis szabad ideje, mert napközben, munka mellett számos alkalom adódik, hogy az ember bűnökkel terhelje a lelkét, s nem tudni, mikor kell számot adnia az Istennek az életéről. Ezen az estén nagyon nagy szükségét érezte, hogy segítséget keressen egy erős valakinél, aki fölötte áll minden földi erőnek. Reggel óta olyan furcsa dolgok történtek körülötte, s olyan furcsa egymásutánban, hogy egészen szétzúzták a biztonságát. Nem értette őket. Ö, már hogy is foghatta volna fel a maga kis eszével. De tüstént kiérezte, hogy a pokol jegyét viselik, amely itt valahol az ő közelében átkos főzetet kotyvaszt a föld zsige- reiből, hogy megmérgézze a világot. Félt magától, félt a férjétől is. Olyan természet- ellenesen hideg volt a tekintete, amikor este elhatározta, hogy kórházba viszi azt az ismeretlen embert. És miért vállalkozott olyan hirtelen az útra? Nem ért volna-e rá majd reggel? 0, mennyi kérdés, mennyi kérdés kínozta! Valamivel el akarta fojtani őket. Hanem most mindenről megfeledkezett. Itt volt a férje, segítenie kellett neki.

A paraszt vizsgálódva nézte egy ideig, s csak amikor látta, hogy egészen nyugodt, közölte vele, hogy nem fog mindjárt lekantározni, csak menjen a lámpával a fészerbe, nyomban utánamegy maga is.

Nem is csodálkozott az asszony, hogy ilyen szokatlan parancsot kapott.

Rövidesen utánament csákánnyal és lapáttal, és nyugodtan elmagyarázta, hogy sírt kell ásniuk, mert útközben a doktor megfagyott.

Ez is megérthető, már ha az ember nem keres okot a gyanakvásra. Elvégre tél volt, s kint szélvihar dühöngött. Ahol csődöt mondott a fagy, ott nekilátott a szél. Az egészséges ember is alig állt ellen neki, nem egy ilyen éhségtől elgyötört szerencsétlen. Nos, aztán már ha így esett, mit tehettek volna? A ház körül mindenfelé hókupacok, fagyos föld, a fészerben pedig, a forgács alatt, senkinek se lesz útjában.

Szótlanul felakasztotta a lámpát egy szögre az ajtó fölött, s nekiállt, hogy segítsen.

Gyorsan fogyott kezük alatt a munka. A paraszt sima helyet keresett, ahol nem ütközhettek sziklába, s méricskélésre nem pazarolta az időt. Szemmel felbecsülte a hosszúságot meg a szélességet. Az embernek nem kell sok hely a földben, főképpen ha nincs koporsó, ez pedig ráadásul aprócska, akár egy féreg. A munkát megosztották, a paraszt csákányozott, az asszony elhányta a földet. Kezdetben egyszerre dolgozhattak, mert nem akadályozták egymást, de ahogy a gödör mélyült, várniuk kellett egymásra. Egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak. Igyekeztek csak a munkájukra gondolni, hogy gyorsan és jól elvégezzék.

Mikor készen voltak, éppoly szótlanul elindultak a szán felé. Az asszony ment elöl, vitte a lámpát, amely három szögletes, sárga fénycsíkot vetett a hóra. A fény odább széttöredezett a hóba süllyedt kerítésléceken. A levegőben ezüstös por hullámai vibráltak, s az asszony előtt kibontakozott a békésen álldogáló lovak havas feje. Az volt a szándéka, hogy elhalad mellettük, de már a rúdnái megtorpant, mert úgy rémlett neki, hogy valaki ül a szánon.

A paraszt ekkor kivette kezéből a lámpást, és feljebb világított, hogy jobban lássanak.