Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

fejüket, nem bánva, hogy birkózniuk kell a széllel, és hogy hó tapad a szemükre. Azt akarta, hogy eszüket vesszék, azt akarta, hogy szárnyra keljenek, és repüljenek a viharos éjszakában, mint a sárkány.

Míg átment a városon, a vad hajsza egy kissé megnyugtatta. Sikerült csillapítania mellében az izzó haragot, amely szinte elemésztette. A járókelők iszonyattal figyelték, mit művel. Ah, de jólesett neki, ha odasuhinthatott némelyiknek, aki meg akarta állítani a lovakat, azt hivén, hogy megbokrosodtak! Hah, ostobák, nesztek a szolgálatkészségetekért, gondolta. Hanem amint kiért a városból, és belejutott a végtelen sötétségbe, ahol egyetlen kis fényecske sem villant, s rádöbbent a magányára, elfogta a kishitűség. A bundájába burkolózott, és igyekezett megszokni a sötétet. Nehezen ment, mert a sötétség itt sűrű és nedves volt. A csontja velejéig megborzongatta. Élőiről ismét nekitámadt a szél. S bizonyosan északi szél volt, amely ott valahol a hegyek mögött, ahova nem érnek el a nap sugarai, évszámra csak keveri a havat és fényesíti a jeget. Most alighanem úgy véli, hogy itt is ugyanaz a dolga, ezért olyan zord és heves. Földközelben vágtat, fel-felkapva a porhót hatalmas markába. Legkényelmesebben az úton halad, ahol nem zavarja domb meg árok. Csak ez a szembehaladő szekér akadályozza. Legszívesebben belefordítaná a szakadékba, és havat szórna rá. Lehet, hogy ott följebb, a csúcs alatt, valamelyik veszélyes hótorlaszon majd sikerül. A lovak csak üggyel-bajjal birkóztak meg vele. Leszegték a fejüket, a homlokukat feszítették elébe, hogy testük legkeményebb részével darabokra szaggassák. A paraszt szorosabbra húzta álla alatt a bundát, báránysapkáját mélyen a homlokába nyomta. Hanem látta, hogy a szél veszélyes. Az arca kibírja. Ha kell, felhajtja a gallérját is, aztán csak a szeme villog majd ki a szőrméből. Rosszabb volt a helyzet a lábával. Ö, azzal mindig sokat bajlódott, valahányszor beállt a fagy. Hiába volt a kapca, mégis az ujjaiba hatolt a hideg. Innen aztán könnyen továbbfurakodott a bokájába meg a sípcsontjába. Legkonokabbul, úgy látszik, a térdben telepszik meg. Kényelmes ágyat talál ott, amelybe befészkelődhet, előtte kalács, amelyen elfalatoz- gathat, s ha kedve tartja, két irányban is elindulhat a vastag húsba. Hogyan tessékelje csak ki onnan? A paraszt megkísérelte elűzni a maga közmondásos kitartásával: topogott, hogy mozgással melegítse fel a lábát, ráhúzta a bundát, dörzsölte, egymáshoz ütögette, maga alá húzta — minden hiába. A térde megdermedt, mert a szél szabadon kitapogathatta. Mit tegyen még a védelmére? Ha volna valami gyapjúzsákja, amely nem engedi ki a meleget, ha a csizmaszára hosszabb volna legalább egy arasszal, ha volna olyan vadászbotosa, amelyet felhajtanak a csizma fölé, s a comb hátsó részén szíjakkal rögzítenek. így biztosan segítene magán. Semmi kétség. A posztó elég szilárd és sűrű, ellenállna az északi szélnek is. S egyszerre eszébe jutott, hogy hátul a szekérderékban van csaknem két vég ilyen posztó. Megváltó gondolat volt. Egészen beleélte magát, s bármiféle gonosz, titkos szándéktól menten hátrafordult, és maga felé húzta a posztót, amellyel a szerencsétlen orvos be volt takarva. De aztán valami nem ment a fejébe. Megállította a lovakat, leugrott, és közelebbről megnézte az útitársát. Mért nem adott hangot, mért nem kiabált, amikor húzta róla a posztót? Talán nem érzi testén a hideget, ahogy ő érzi? Lehetséges volna ez? Hiszen csak elnyűtt rongyok vannak rajta! Hozzálépett, s meresztette a szemét, igyekezett áthatolni a sötéten, hogy minél többet lásson. Úgy tetszett neki, hogy az idegen alszik. Békésen feküdt, lehajtott, válla közé húzott fejjel. A szél fehér port kergetett fölötte. S ekkor valami váratlan történt. A paraszt megmarkolta a gallérját, mindössze meg akarta egy kissé rázni, hogy felébressze. Ám alighanem túl sok erőt adott a mozdulatába, no meg talán a gallér is ócska volt, mert szörnyűlködve látta, hogy az első rántásra kezében maradt csaknem a fél kabát, és mezítelenül világít feléje az idegen háta, mert a szerencsétlennek nem volt ing a kabátja alatt. Ettől felébredt a szánon alvó is. Talán utolsó ereje megfeszítésével hirtelen felült, s valószínűleg abban a hitben, hogy megtámadták, elkezdett segítségért kiabálni. A paraszt agyát elfutotta a vér. Hó, ez azt hiszi, hogy meg akarom fojtani, micsoda ostobaság, milyen esztelen gondolat! Egészen megzavarta a dolog, de most már tudta, hogy mit kell tennie. Egy újabb heves és hirtelen mozdulattal letépte a kabát másik felét is.

— Mit csinál? — kiáltotta a megtámadott.

— He, el kell űzni a tetveket — felelte.

— Azt akarja, hogy megfagyjak.