Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

A beteg ugyanúgy folytatta:

— Dugjanak forró vízbe, és adjanak ennem, mert ha reggelig fel nem falnak a tet- vek, akkor bizonyosan éhen halok. Semmi másra nincs szükségem, csak forró vízre és valami ételre.

Ez már sok volt az előzékeny úrnak. Minden jó szándék megvolt benne, hogy segítsen. Hiszen ezért fáradt el ide, egész a kapuig, itt pedig kiderül, hogy bolondnak tartják. Elfutotta a méreg.

— Ostoba fickó, mit gondol, tetűbegyűjtő a mi kórházunk? Minek jött ide, ha tudja, mi kell a betegének? Vagy nincs otthon meleg vizük meg egy falat kenyerük? Takarodjon, de máris! — ordította, és becsapva a kaput, visszasietett a házba.

A paraszttal fordult egyet a világ. Ez lehetetlen! Hogyan bánnak Itt vele? Hiszen nemcsak a tetvekről van szó. Hát nem értik? Itt életről van szó, több életről, két, talán három élet forog kockán. Ah, még hogy ő ebben az időben ideáig hajszolta volna a lovait holmi tetvek miatt!

Tanácstalanul nézett a távozó úr után, szeretett volna utánafutni, hogy elmagyarázza a dolgot, és megkérlelje, de az utat ismét eltorlaszolta előtte a vaskapu, az úr pedig egykettőre eltűnt.

Háta mögött — a tulajdon lelklismeretéből fakadó szemrehányásképpen — erőtlen nyögés hallatszott:

— Látja, látja, fölösleges volt idejönni, egészen fölösleges, hiszen megmondtam én.

A hang csak felingerelte. Torkig volt az egésszel. Alig állta meg, hogy féktelen

dühében ne ugorjon a szekérhez, és ne ragadja torkon ezt az embert, aki miatt mindez történik. Könnyebben megfojtaná, mint egy csirkét, és senki se szerezne róla tudomást. A holttestet azután baj nélkül átvihetné a városon, s útközben belelökhetné valahol a hóba. De nőm, erőt vett az indulatán, csak a fogát csikordította meg, és ocsmányul káromkodott.

A lovak riadoztak, amikor a hazafelé vivő útra készítette őket, mert bizony nem volt kíméletes hozzájuk. A rudasnak kemény ököllel nagyot ütött a vékonyába, mert az a földre rántotta a gyeplőt, a nyergesnek meg az orrát csapdosta meg, mert igazítania kellett a kötőféken, s ahogy felült a szekérre, csépelni kezdte az ostorral mind a kettőt, mert lassan indítottak.

Még az utcákon járt, amikor vadul nekitámadt a förgeteg, amely most szemben kavargóit vele. A viharfelhő, mint valami sötét sziget, úszott a magasban a feje fölött, tarka hasával a tetőket súrolta. Semmi jóval sem kecsegtetett. Fenyegetően lógott alá, zúgott, vijjogott. Ügy tetszett, minden pillanatban lezuhan, és eloltja az utcai lámpákat. Fekete gyomrából sűrűn hullottak a hópamacsok. Kóbor lelkekhez hasonlítottak, amelyek még nem nyertek feloldozást, ezért a kárhozat sötétségében kell bolyonganiuk. A nekivadult szél hosszú kötélkorbáccsá meg vékony söprűvesszövé sodorta őket, és irgalmatlanul csépelte velük a járókelők arcát, kezét, combját.

A parasztot ez még jobban felbőszítette. Elképzelte a hosszú utat a sötét völgyön át meg a széles átjáróban, ahol a viharnak tág tere nyílik, hogy megmutassa az erejét. Elképzelte a keserves botorkálást és vergődést a jeges szél marasztaló áramában, és kétségbeesés fogta el, mert minden hiába volt. Ha hazaér, ezt a szerencsétlent, aki miatt az egész utat megtette, óvatosan a kemence elé fektetheti majd, ahogy azelőtt feküdt, s az egész éjszakát rettegésben töltheti el vele, mintha egyetlen lépést sem tett volna hazulról, mert reggel mégis vár rá a szörnyű ítélet. Egész teste remegett a tehetetlen haragtól. Szerette volna valahogy kinyilvánítani a békétlenségét. Hanem hát hogyan? Álljon meg egy kocsmában, és igya le magát a sárga földig, hogy felejtsen? Fordítsa meg a lovakat, és hajszolja őket ellenkező irányba, hogy senki se tudja utolérni? Nem, nem, ezzel csak a tehetetlenségét mutatná meg, ő, ő pedig legyűrni szeretne valamit, pozdorjává zúzni. Ha úgy felemelhetné a szánját lovastul a feje fölé, végighordozná az utcákon, és kiabálná: „Ide nézzetek, ha kedvem tartja, így viszem hazáig, ha akarom, földhöz vágom, hogy szétesik, szilánkokra hull.“ Hanem ahogy forgatta fejében a dolgot, ez is esztelennek, gyerekesnek tűnt fel előtte. így nem maradt más, mint hogy a lovakon töltse ki a mérgét. Az egyedüli élőlényeken, amelyekkel korlátlanul éreztethette erejét és kegyetlenségét, mert szilárdan a kezében voltak, tökéletesen uralkodott rajtuk, főképpen pedig közvetlenül érezte a félelmüket.

— Gyí, te — kiáltozott szüntelenül —, hő — és csapkodta kíméletlenül a hátukat,