Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

lantást szentel neki, tüstént megérti, mekkora nyomorúságba esett. Istenem, hogy gondolt volna valaha is ilyesmire! Egykor orvos volt, nem emlékszik már, mikor, de csakugyan az volt. Hófehér köpenyben járkált márványfalú, napfényes szobákban, gyakran kezet mosott, mások nyújtották neki a törülközőt, valahány törlésre újat, mások adogatták kezébe a különféle csillogó eszközöket: ollót, csipeszt, hosszú tűket, mindig csak két ujja közé fogta, hogy be ne piszkítsa a többit, mert sebész volt, gyakran operált, gyógyított mindenféle veszedelmes bajt, sok gonosz nyavalyát, ami kínozta a szenvedő embereket. S most mivé lett? Koldussá, akit lassan felfalnak a tetvek. De ez talán nem is pontos megfogalmazása reménytelen állapotának. Az emberek gyakran mondják, hogy valakit esznek a tetvek, de ezt képletesen értik. Elképzelnek néhány ártatlan, apró tetűt, amely a gallérjába mászott valakinek, s olykor megcsiklandozza a nyakát vékony lábaival vagy bolyhos hasával. Am rajta ez a szólásmód minden tragikus következményével együtt beteljesedik. Valóban eszik a tetvek. Maga sem tudja, hogyan tett szert rájuk. Lehet, hogy egy éjszaka, amikor valahol egy fenyő alatt hált, hirtelen rajtaütöttek, ahogy a falánk sáskák ütnek rajta a gabonaföldön, lehet, hogy egy pár ártatlan tetűcskéből szaporodtak el Ilyen hallatlanul, amelyet a gallérja visz- száján hordozott, és ügyet sem vetett rá. Mindez mellékes. Lényeg az, hogy testén most milliónyi, nem: milliárdnyi nyüzsög, s neki nincs ereje, hogy tegyen ellenük valamit. Ott mászkálnak mindenütt: a lábán, kezén, derekán, hasán, mellén, nyakán, arcán, ott nyüzsögnek a hajában, a szakállában, a fülében, beszélni sem tud tőlük, mert a szájába tódulnak, ah, milyen ellenszenves, undorító ez, roppantul undorító, egyszersmind szörnyű és elviselhetetlen, amint az ember figyeli, hogy mozog, hullámzik az egész bőre, s maga közben miként sorvad, már lázas is miatta, akár egy szárazbetegségben szenvedő. Ha nem segítenek rajta gyorsan jő emberek, a tetvek kiszívják minden vérét, és felfalják, igen, a sző szoros értelmében lerágják a húsát csontig.

— Ne tegyék ezt — kiáltotta, ahogy csak tellett tőle.

Az asszony megtorpant.

— Orvos vagyok — folytatta —, tudom, ml a bajom. Adjanak ennem, azután meg- fürdöm, rendbe szedem magam, és el is felejtjük a dolgot.

A paraszt elámult. Ugyan miért ellenkezik ez az ember? Hiszen neki legjobb szándéka, hogy segítsen rajta.

— A kórházban jobban ellátják — mondta.

— Ö, dehogy — védekezett az orvos —, oda nem mehetek, oda nem, elfognának, és agyonlőnének. Tudja, keresnek, és meg akarnak ölni gyerekestül, egyszerűen lelőni, és bekaparni a földbe, mint egy kutyát, ezt csinálják, a feleségemet is lelőtték, ők nem szeretnek bennünket.

Elhallgatott egy pillanatra, azután csöndesen, mintha maga is szégyellené, amit mond, hozzátette:

— Én zsidó vagyok.

A paraszt feszengeni kezdett.

— Hiszen éppen azért — bizonygatta —, meg akarom menteni magát. Itt nincs biztonságban. Reggel eljönnek, ideígérkeztek, hát megtalálnák.

— Bújtasson el addig a szénába.

— Már nincs szénám.

— Tegyen gödörbe, és rakjon körül krumplival.

— Nincs gödröm.

— Az isten szerelmére, ne tegye ezt, ne adjon ki nekik, fiam van, gyerek még, valakinek gondoskodni kell róla. A fiam nevében kérem, hagyják, hogy itt maradjak. Azért a gyűrűért ott az asztalon kapnak legalább harmincezret, de ha kevesellik, meg is toldhatom, van elásott aranyam, megmondom, hol, odamehetnek és elvihetik, írást is csinálhatunk róla, ha akarják.

A parasztnak elfogyott a türelme. Ez az ember a vesztére tör. Az ő életével akarja megváltani a maga életét, s ezért egy halom aranyat kínál neki, ah, micsoda vakmerőség, hát lehet-e arannyal megfizetni az életet?

— Nem — rikoltotta, s majd felvetette a méreg —, tartsa meg az aranyát, mire volna az nekem? Fogja és menjen, nem tartom vissza, mert én nem hívtam ide. Hagyjon békében! Örüljön, hogy törődöm a dolgával, megtehetném, hogy egyszerűen kihajítom a hóba, bizony, megtehetném.