Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

Zajos léptekkel végigment a szobán, mintha valami elhatározás születne benne, frö- csögött a nyál a szájából, szemét egészen elöntötte a vér. Baj volt, nagy baj. Az asszony megérezte, ezért sietve hozta neki a hosszú bundáját, lámpát gyújtott, és ment előtte az udvarra, hogy segítsen neki összerakni a szánt, felkantározni és befogni a lovakat, s kibélelje a szekér derekát szalmával.

A szerencsétlen nem ellenkezett többé. Látta, hogy ki van szolgáltatva e két ember kénye-kedvére. Élete az ő kezükben van. Agyonüthetik és eltemethetik, senki sem szerez róla tudomást. Nem volt kihez segítségért folyamodnia. Barátai ekkor már messze jártak. Megadta tehát magát sorsának. Bánjanak vele a tulajdon lelkiismeretük szerint. Többé nem adott hangot. Békésen tűrte, hogy elvigyék; a szánon éppen úgy összegömbölyödött, mint a kemence mellett, hallotta, amint a paraszt kiáltott a feleségének, hogy hozza ki a posztót, észlelte, hogy betakarják vele, hallotta a lovak prüszkölését és dobogását, a szántalpak csikorgását, talán elindultak már, hallotta, ahogy a paraszt a lovakra kiált, ám mindez olyan messze zajlott tőle, oly végtelenül messze, hogy gondolni sem akart rá. A posztó alatt sikerült összelehelnie egy kis meleg levegőt. Persze nem sokat, csak éppen annyit, hogy megérezte az orra alatt. De ez a hiábavaló jó érzés is elég volt, hogy elfeledkezzen a nyomorúságáról, hogy egy kissé legalább a szívében felüdüljön, és megbékéljen ezzel a világgal, amely mind ez ideig oly kegyetlen volt hozzá. Ilyen az ember. A boldogsághoz néha elég, ha megérez egy kis meleget az orra alatt.

Éjszaka volt már. Körös-körül mindenféle hepehupákon fehérlett a hó, fölötte hőförgeteg vijjogott. Az egész világ fuldoklott a fehér elemben. A tér percenként új mélységeket kapott. Itt felduzzadt, ott horpadtan összeesett, akár a vitorla, amelynek nekifeszült a szél. Ezért a szem sohasem tudta helyesen felmérni a távolságot. Éppúgy tévedhetett egy egész kilométerrel, mint néhány lépéssel. Ez pedig roppant veszélyes volt a fuvarosra, aki hajtani akarta a lovakat. Az út két völgyet kötött össze egy széles átjárón át, ezért az egyik oldalon is, a másikon is meredek dombokon vezetett. A pallérok sok helyütt magas mellvéddel voltak kénytelenek megerősíteni. Bizony elég lett volna egyetlen elvétett lépés, és a lovak már repülnek is lefelé szánostul. Ráadásul a kanyarokban rendszerint magas hótorlasz gyűlt össze, amelyen, főleg ha már megkeményedett, a lovak bizonytalanul jártak, s a szántalp íde-oda csúszott. Hanem a paraszt behunyt szemmel is elmehetett volna erre, éppúgy, mint a lovai. Nem kellett aggódnia. Szabadjára engedte a lovakat, mentek azok maguktól. Patájukkal megkeresték a legkeményebb helyet, többnyire az út közepén haladtak, csak néha kanyarodtak óvatosan a szélére, így ellensúlyozva a szántalp veszélyes csúszkálását. Bizonyos, mértékben segített a szél is, amely ugyanabba az irányba fújt, s így voltaképpen hátulról tolta őket.

Dombnak fel óvatosan kapaszkodtak a lovak. A fennsíkon aztán vágtába fogtak, mintha tudnák, hogy az út kétharmada még előttük van. Ez már szokásuk volt. Mindig így tettek, valahányszor a paraszt a feleségével a szombati piacra ment a városba, vagy ha fuvarozott.

, Most sem állt szándékában, hogy megzavarja a rendjüket. Inkább kapóra jött neki. Ha a lovakat nem fárasztja ki a hőfuvatagokban való gyakori gázolás, még éjfél előtt hazaérhet, virradatig kialussza magát, s reggel azután jöhetnek. Semmit sem találnak. A szán nyomát is belepi a hó. Ö meg mindjárt munkába fog. Talán szecskát vág, mert a szénával takarékoskodnia kell, vagy válogat zsindelynek valót a fenyőrakásból, vagy áthelyezi a jászolrácsot. Ajaj, munka lesz elég, s aközben gyorsan felejt az ember, csak ezen legyen már túl. Furcsa dolog. Ogy látszott, hogy rajta már nincs segítség, helyzete napról napra romlott. Főképpen ma este. Azt gondolta, szántszándékkal rászedték, hogy nyakán a hurok egészen összeszoruljon. De mégis minden jól végződik. Megsegítette az isten, hálásnak kell lennie érte. Amikor elment mellette ott fönt a dombtetőn, ahol széttárt karral függ a kereszten, mezítelenül, kitéve a vihar kényé- nek-kedvének, elhatározta, hogy hazatérőben megáll mellette, és ajánl neki legalább egy miatyánkot. Bizonyosan megteszi, és talán egy üdvözléggyel is megtoldja. Sose tudja az ember, mikor lesz szüksége rá, s Ö, Ö mindig kész segíteni.

Arra, aki mögötte feküdt, nem is gondolt útközben. Csak a városban jutott eszébe, amikor kivilágított utcákon hajtott át, és emberekkel találkozott, s azok siettükben egy-egy pillanatra megálltak, és belenéztek a szánjába. Ez nyugtalanította. Félt, hogy