Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

— Te meg nyírd meg, és borotváld le — fordult a férfihoz —, a haját meg a sza- kállát is, érted? Ne félj, nem sokáig marad a nyakadon. Legfeljebb két hétig, amíg összeszedi magát, azután utánunk jön, mindezért pedig itt hagyom neked ezt a gyűrűt, ni. Kaphatsz érte egy pár jó lovat.

A bundájába nyúlt, és csakugyan kitett az asztalra egy apró tárgyat, amely olyan tiszta, fehér fénnyel világított, akár a legfényesebb csillag töredéke. A paraszt meg a felesége szájtátva bámulta. Sose hallották, hogy egy közönséges gyűrű felérjen egy pár lóval! Ilyen hiábavalóság! Ugyan ki húzná az ujjára! De izgatta őket a különös fény is. Az idegent ez megnyugtatta. Azt gondolta, hogy az aránytalanul nagy díj meglágyítja és könyörületességre indítja a kemény parasztot. S ezzel tulajdonképpen véget ért a feladata. Nem volt oka, hogy tovább időzzön a házban. Hosszú, fáradságos út állt előtte, ezért sietve elbúcsúzott a földön fekvő nyomorulttól, és elment.

A paraszt ekkor újból megelevenedett. Az asztalhoz ment, nézte a gyűrűt. Ö, szó se róla, hogyne tetszett volna neki. Egészen megvidámodott. Ilyesmit el sem tudott képzelni. Valamikor a bérmaapja ajándékozott neki egy egyköves gyűrűt. A fiúk csodájára jártak, mikor vasárnaponként az ujjára húzta. Hát ezen itt volt talán száz kő is, nem, bizonyosan még több. Körös-körül ki volt rakva apró kövecskékkel, amelyek csak úgy szikráztak, mintha valamennyiben tűz égett volna. Vajon mit mondanának az emberek, ha meglátnák az ujján? Nemigen hinnék el, hogy ajándékba kapta. Azt mondanák: lopta valakitől, ohó, jelenteni kell a dolgot, és csendőröket küldenének a nyakára. Mivel mosná magát tisztára, meg egyáltalán, hová dugná el? Hiszen egy ilyen kincset el se lehet rejteni, elárulja magamagát. Lám, egészen aprócska, az asztalon fekszik, és szikrázó ragyogása betölti az egész szobát. Bizonyosan átvilágítana a vásznon meg a deszkán is, ha, mondjuk, a szekrénybe, a fehérnemű közé tenné. Akkor hát mire lesz neki? Hogy vehet rajta egy pár jó lovat... Nem, az ő számára nincs semmi értéke. Ostoba tréfát űztek vele, ami még az életébe kerülhet.

Megfordult, apró szeme most hidegen fénylett. Megállapodott először a kemence mellett, a leterített posztón fekvő emberen, majd a feleségét kereste.

— Vedd elő a bundámat — mondta neki.

Az asszony megrezzent.

— Hová mész? — kérdezte.

— Beviszem a kórházba.

— Most?

— Nem odázhatom a dolgot.

— Hát a gyűrű? ...

— Eljöhet érte aztán.

Ügy gondolta, majd ha meggyógyul, mert őszintén segíteni akart a szerencsétlenen, és nem számított jutalomra, habár jókora fáradságába kerül a dolog, hosszú utat kell megtennie a városba meg vissza, éjnek idején, hóviharban, hajszolnia kell a lovakat, kétszer abrakoltatni, fel is számíthatná, más meg is tenné, hanem hát ő... Jobb lesz ez így mind a kettőjüknek. Magára gondolt meg a kemence mellett fekvőre.

Az asszony tüstént szót fogadott. Nem volt szokása, hogy ellene szegüljön a férfi akaratának. Fölösleges is lett volna, mert amit az egyszer elhatározott, azt véghez is vitte. Ennyire már ismerte az urát. Vérében volt, hogy senkitől se kért tanácsot, de segítségül se hívott senkit. Maga volt mérnök és munkás, s ez megtanította rá, hogy ne térjen el feltett szándékától. Ilyen volt az apja is, a nagyapja is, s nem ment rosz- szul a soruk. Lám, szilárdan megépített házat, szép földeket hagytak rá, ugyan mért cselekedne ő a meggyőződése ellen?

Hanem az ember, akiről sző volt, védekezni akart. Ehhez ugyan hiányzott csaknem minden feltétele, mert testében csak éppen annyi erő maradt, hogy egy kicsit lásson, egy kicsit halljon, egy kicsit beszéljen és lélegezzen. Minden más mozdulat halálosan kifárasztotta. Am védekezni akart bármilyen módon, feltételezve, hogy már azzal, ha magára vonja a figyelmet, lefegyverzi ellenfelét, mert felébreszti benne a könyörületet. Hiszen itt csakis a könyörületességről volt sző. A barátai éjnek idején ide hozták, letették a kemence mellé, „lássátok el“, mondták, s újból eltűntek az éjszakában. De hát mit is várhatott? Hogy balzsammal kenegessék, selyembe öltöztessék? Mind egyformák vagyunk. Gyorsan lerázzuk embertársaink iránti kötelességeinket, főképpen, ha idegenről van sző. Mégis, ha jobban ránéz az ember, csak egyetlen figyelmesebb pil