Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Švantner, František: A paraszt

nézte a parasztot, mintha a legsötétebb szándékai volnának vele. Hanem talán nincs ebben semmi különös. Idegen emberek találkoztak, szükséges, hogy előbb jól egymás szemébe nézzenek, felbecsüljék, értékeljék egymást, hogy azután nyugodtan tárgyalásba bocsátkozhassanak. Csakugyan. Hiszen ezt a hórihorgas embert eddig sohasem látta. Nem járt a házába, de kint a domboldalon vagy az erdő alján sem mutatkozott, pedig arrafelé annyian jöttek-mentek. Alighanem ő a parancsnok. Szüntelenül ott fönt kellett tartózkodnia, hogy utasításokat adjon, fogadja a híreket, nem ért rá, hogy ide szaladgáljon. Bizony, így lehet az. Ezért kelt olyan tekintélyt. Senki sem mer elébe vágni a beszédben. Mind türelmesen várnak, amíg kidörgöli a szemét, és jónak látja, hogy megtörje a csendet.

De hirtelen gyerekhang lepte meg mindannyiukat.

Kiderült ugyanis, hogy a kisebbik idegen egy bőrzsákba bugyolált fiúcskát cipel a hátizsákjában.

— Felébredt — mondta.

— Nem jó — nyugtalankodott az asztalnál ülő.

— Kimegyek vele, a hóvihar újból elaltatja.

— Várj!

Felállt az asztaltól.

— Alszol, doktor? — kérdezte a kemence előtt fekvőtől. Tehát doktornak kell lennie, ha már így nevezték.

Hogy nem válaszolt, odament hozzá, és hangosabban mondta:

— Hallasz engem, doktor?

A lába előtt kuporgó alak megmozdult.

— Itt hagyunk — folytatta az óriás. — Kipihened magad, s ha már elég erős leszel, gyere utánunk azon az úton, ahogy elmagyaráztam. Nem tévedhetsz el, csak adj jelt a másik oldalra.

Ekkor halk nyöszörgés hallatszott:

— Igor, Igor!

— A gyerek miatt ne aggódj — nyugtatta az óriás. — Elvisszük magunkkal. Gondját viseljük, baja nem eshet, azután meg majd megtalálod.

— Szeretném még látni — jajdult fel ismét a szerencsétlen.

— Szabadítsd ki a fejét, hogy lásson — fordult a kísérőjéhez az óriás, és lesegítette hátáról a zsákot.

A gyerek szüntelenül sírt. Fekete, göndör hajú fiúcska volt. Ogy kétéves múlhatott. Mikor lehúzták fejéről a báránycsuklyát, és legöngyölték róla a gyapjúsálakat, még nagyobb sivalkodásba fogott.

— Ni csak, Igor, az apu, az apád — csitította a két férfi, s a fekvőhöz állították a gyereket.

Az átgurult hanyatt, reszketve felemelte a kezét, mintha a fiúcska után nyúlna. De mozdulata elakadt. A gyerek nem látta, tele volt a szeme könnyel. Bizonyosan megzavarta a furcsa környezet, a vakító fény. Nem értette, miért nem hagyják békén, miért kényszerítik, hogy álljon és nézzen. Elfordította a fejét, visszakívánkozott a hátizsák meleg félhomályába, ahol oly nagyszerűen befészkelte magát. Újból be akarta csukni a szemét, és hallgatni a vad kinti zúgást. Miért nem engedik, mit akarnak tőle?

— Bugyoláld vissza — parancsolta az óriás —, és menj vele ki. Nem volna jó, ha egészen kiszakadna az álomból. Odafönt nagy hideg lesz, ha sír, beszívja az éles levegőt.

A göndör hajú fiúcska rövidesen ismét a hátizsákban kuporgott. A hosszú kabátos kis ember az ajtó felé igyekezett vele. A gyereksírás nemsokára beleveszett a kint szüntelenül dübörgő szélvész vibráló jajongásába.

— A feleséged? — intett az óriás az asszony felé. A paraszt bólintott.

A férfi az asszonyhoz fordult, és azt mondta:

— Lásd el, ahogy szükséges! Melegíts vizet, hogy megfürödhessen tetőtől talpig, adj neki fehérneműt meg ruhát is, valami régebbit az uradtól, az ő rongyait meg vesd a tűzre! Ne felejtsd el, hogy rögtön adj neki enni! Ogy látszik, már rég nem volt semmi a szájában. Egy pásztorkunyhóban találtunk rájuk. A gyerek fakérget rágott, őt meg rágták a tetvek. Először csak teát adj neki, azután tejet, később mindent ehet.