Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Švantner, František: A paraszt
De meg se kóstolhatta az ételt. Fülébe egyszerre gyanús hangok hatoltak. — Bezártad az ajtót? — kérdezte a felesége. — Be — felelte. — Valaki zörgeti — A szél az! Lehetne a szél is, már ha irányt változtatott: leront a hegyről, és próbálgatja, elég szilárd-e az ajtó. Hanem ez alig hihető, hiszen a zaj bizonyos szabályosságról és kitartásról tanúskodik, főképpen pedig azt a szándékot bizonyítja egyre nyilvánvalóbban, hogy ütője be akar hatolni a házba ... — Valaki dörömböl a hátsó ajtón! — mondta ismét az asszony. — Onnan nincs kinek jönnie — bizonygatta az asszonynak meg magamagának is. Azután fejükkel mind a ketten nagy belső feszültségről árulkodó mozdulatot tettek, s mereven néztek egymásra, mert a zaj ekkor betöltötte az egész szobát, és a hatalmas csapásoktól szinte a képek is megmozdultak a falon, hullott a kemence vakolata, és száraz törek szóródott a mennyezet résein. — Betörik az ajtót — suttogta rémülten az asszony, és sebtiben elvitte a tálat az asztalról. A paraszt néhány tétova lépést tett a lámpa alatt, azután kiment a sötét pitvarba, ahol fojtó bűzt árasztott a régi nyílt tűzhely, és kísértetiesen vijjogott a szél. Ah, ki hitte volna, hogy maradt belőlük, hiszen a lentiek már csak hullákról beszéltek. S lám, még komorabban és ádázabbul jönnek, mint eddig. Oda se hallgatnak a mentegetőzésére, elszántak, tolakodók. Egymás hegyén-hátán törtetnek befelé, nyersen a sarokba taszítják, dobognak, fújtatnak, káromkodnak istentelenül, hogy nem ugrott tüstént, amikor először megzörgették az ajtót, hogy sokáig kint kellett" várniuk és birkózniuk a megvadult széllel. Ö, uramisten, hát hányan vannak? Betódultak, mint valami viharfelhő, tele velük a pitvar. Rajta már nincs segítség. Széthordják a házát, mindent elpusztítanak. Ütött a végórája. Talán fülükbe jutott, hogy a lentiek itt jártak, és barátságosan eliszogatott velük, talán azt hiszik, hogy szántszándékkal hívta ide, és bujtotta fel ellenük őket. Oda minden reménye. Csak meg tudná lágyítani őket egy kicsit, ha meg tudná győzni, hogy ő nem bűnös a szerencsétlenségükben, ő senkihez sem húz, mindenkivel jóba van, mindenkinek kedvére akar tenni, nekik is, elsősorban nekik, mert hiszen valamivel emberibbnek találja őket a lentieknél, szíve mélyén talán velük is tart. Ö, ha hinnének neki. Meghálálná még valamivel, az. természetes. Hanem szóhoz engedik-e jutni? Csak a szobában jött rá, hogy tulajdonképpen csak ketten jöttek a maguk lábán. Egy magas termetű, szürke báránysapkás, rövid bundás ember, meg egy alacsony, hosz- szú, kopott kabátos, fején fülre hajtható sapkában, hátán hátizsákkal. Maguk közt támogatták a harmadikat, mert az nem tudott járni, úgy hozták át a pitvaron: szánalmas volt, nagyon silányan öltözött, és szakállt viselt. Kihívóan megálltak a szoba közepén, prüszköltek, szuszogtak, akár a nehéz terhet húzó lovak, aztán a nagyobbikük megszólalt: — Terítsetek valamit a kemence mellé! Az asszony felriadt döbbenetéből, az ágyhoz ugrott, és hirtelenében kihúzott egy göngyöleg új posztót a párna alól. — Hé, a vánkos bepiszkolódnék! — mordult rá ugyanaz a durva hang. Ö, az eszébe se jutott. Azt kívánták, hogy terítsen le valamit. A posztóra óvatosan ráfektették a harmadikukat. Valóban nyomorúságos állapotban volt. Összegömbölyödött, mint egy féreg, s többé nem adott élotjelt. Az óriás ott állt egy ideig fölötte, azután az asztalhoz lépett, leült, és öklével hosz- szan dörgölte a bal szemét. A szobára bántó csend telepedett. Az asszony tűkön ült az ágy mellett, mellén összekulcsolt kézzel. A szája remegett, szemébe könny szivárgott. A paraszt még nem fogta fel, mi történik. Ott feledkezett az ajtónál, s folyvást az járt az eszében, hogy a ...legkevésbé célszerű helyet választotta. Oda kellene mennie az asztalhoz, amint az a gazdához, a ház urához illik. De nem mert. Az a kis termetű valamiképpen akadályozta. Csak néztek egymásra mind, de egy szót sem szóltak. Legveszélyesebbnek az asztalnál ülő látszott. Egyrészt, mert így terpeszkedett az idegen házban, másrészt, mert a szabad fél szemével oly mereven és gyűlölködőn
